Osztálytársak voltunk a középiskolában. Te vagy az első közülünk, aki elment; akiről persze tudunk, mert van egy-két ember, aki nincs a látókörünkben azóta, hogy végeztünk '91-ben.
A népigyógyászok ezt olyan szépen mondják: visszaadta a lelkét a Teremtőjének, visszatért a Teremtőjéhez. Talán így is van, muszáj, hogy legyen valami szép a végén, mert a testből nem lesz más, csak hamu...
A családunkban a koporsós temetés "dívik", a hamvasztásról számomra mindig egy kicsit azok az indiai képek ugranak be a folyóparton, nem tudom teljes egészében a nyugati kultúrkörhöz kapcsolni még most sem, hogy már jó ideje tudom, hogy nálunk is létezik ilyen.
Tudom, hogy a lélek fontosabb a testnél, mégsem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy valaki, aki egykor élt és lélegzett, testi valójában már nincs közöttünk, csak az emlékekben él tovább, ahogy a búcsúbeszédekben elhangzik. Szörnyű belegondolni abba is, hogy eljön az az idő, amikor majd már az emlékekből is kikopunk, mert annyira távol kerülünk saját magunktól az időben, hogy már nem lesz, ki emlékezzen...
Ültem a padon a temetőben, várva a szertartásra, mellettem egy pár. A hölgy megkérdezte, fiatal volt, hogy ilyen sokan jöttek el leróni a kegyeletüket? Igen, még csak 43 éves volt. Nem búcsúzott senkitől, mert egyszerűen megállt a szíve. Aznap reggel, mikor felkelt, nem tudta, hogy meg fog halni. Nekem szörnyű ez a tudat...
Mert mi a jobb (ha lehet jobb egyáltalán bármi is): ha tudod, hogy hamarosan itt a vég, s megpróbálsz mindenkitől búcsút venni, mindenkit értesíteni valahogyan, hogy helló-szia, örültem, hogy ismertél és ismertelek, szerettél és szerettelek, vagy elmenni így, váratlanul? Nem tudom...
És az a nagyon-nagyon furcsa, hogy közben meg - nagyon közhelyesen - az élet megy tovább, a banális kis hülye - a végtelenséghez mérve kis hülye - dolgaival együtt. Reggel még felköszöntöm T-t névnapja alkalmából ezzel a kis virággal...
... a temetés (jobban mondva, valójában, búcsúztatás, hiszen a hamvak szétszóratnak a hamuszóró kegyhelyen, a temetőben) előtt még angolórára megyek. Közben zajlik a havi zárás a gyárban, szakmai kérdésekre válaszolok a telefonban a temetésre utazva. Délután, visszavonatozva a búcsúztatásról, még bemegyek a munkahelyemre, mert a határidő, az határidő, tartani kell, nincs mese. Este hazafelé menve két motorost látok száguldani az úton, mondja a taxis mellettem, nem félnek, hogy megbüntetik őket gyorshajtásért? Én azt kérdezem, nem félnek a haláltól? Hogy ott érhet véget az életük az aszfalton és senkinek sem mondhatják már el, hogy jó volt, hogy voltál nekem, hogy voltam neked?
Semmi nem áll meg, minden megy és folyik tovább, és mi annyira nem veszünk tudomást arról, hogy ez az egész olyan gyorsan (is) véget érhet...