"A pillanat részegsége a legmagasabb." (Hamvas Béla): nyafogás

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nyafogás. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. július 2., csütörtök

Akár én is lehetnék...

... ennek a párbeszédnek az egyik résztvevője, találjuk ki, jellemzőbben melyik...

Kolléga 1: Mi újság van, Béla?

Kolléga 2: Ööö... igen...

Kolléga 1: Ööö... akkor jó...persze... értem...

... és mentek tovább a folyosón, ki erre, ki arra.

Egy csomó tervem és dolgom lenne, de nem haladok semmivel, állani látszék az a bizonyos idő.

Szeretnék elmenni moziba, egy igazán jó filmre, amelyik majd igazán tetszeni fog, de melyikre?

Most nagyon utálom, hogy ingázok, hogy hiába váltogatom az útvonalakat, már mindegyiket unom.

Hogy egykaptafa íze van a fornettis termékeknek, és sarki pékségben árult cuccoknak egyaránt...

Unom, hogy a buszok végtelen hosszan zötykölődnek velem ide-oda, minden nap kétszer, hogy úgy érzem, soha nem érek már oda a munkahelyemre és soha nem érek már haza...

Nem szeretek együtt lenni most a gondolataimmal, de az utca nem kínál annyi ingert, amennyi lefoglalna, ezért mindig visszafordulok magamba...
Hogy mindenhonnan ömlik a rossz, hogy a görögök, hogy a menekültek, hogy a hülye kormány, meg már megint a haverok, hogy úúúúristen, 35 fok lesz a hétvégén, jaj-mi-lesz...

Ezerszer elhatározom, hogy listát írok, és kihúzkodom, ha valamivel elkészültem, hogy legyen valami látszatja is annak, hogy célirányosan létezem és nemcsak lebegek és néha megcsinálok ezt-azt, amit elterveztem és mégsem teszem meg soha...

Utálom, hogy bár várom a nyaralást, de mivel nagyon kevés az infó, fogalmam sincs milyen lesz az út, nem ismerem a szervezőket, tartok tőle, hogy elvirágzik a levendula, mire odaérünk, de közben meg egy kis hang azt mondja, ha tavaly is jártak már ott, szerveztek már oda utat, csak tudják, hogy meddig érdemes menni...utálom ezt az oda-vissza csapkolódó párbeszédet magamban, a kételkedést, a józanságot...

Na, jó, igyekszem összeszedni magam, több zöldség, több gyümölcs, biztos megint a béka feneke alatt van a vasszintem, azért kornyadozok össze-vissza és nincs semmi energiám...

Mert hát megvolt a Szövőmaraton is, szőttem fonalaim, szépen, szövedékké, közben pedig még jó társaságban is voltam, de ott is túlzottan elfáradtam, a már nem egészséges mértékben fájt esténként a vállam és a hátam... nem vagyok jó passzban, na.

Volt még egy rácsodálkozásom a világra: a minap a buszon a velem szemben ülő néni az ablakon kimutatva egyszercsak megkérdezte: mondja, a tanács építi ezeket a szép új házakat (egy-két emeletes kisebb háztömbök, társasházak a város határában, ahol egykor barackos volt, ahogy néni felvilágosított később)? Oké, hogy az idősebb generációnak az önkormányzat még mindig a tanács, de valahogy az volt az érzésem, hogy az is benne volt a kérdésben, hogyha tanács, akkor tanácsi a lakás és akkor azt csak úgy hozzávágják az emberhez, szinte ingyen, ahogy régen ez természetes volt, hogy a tanács adta az ilyesmit... Szóval úgy elgondolkodtam, hogy te jó ég, hányan lehetnek még az országban, hogy valami ilyesmit hisznek, hogy még mindig úgy működik a világ, ahogy a hetvenes, nyolcvanas években működött?

Egyébként ma van Sarlós Boldogasszony napja a hagyományban:

Sarlós Boldogasszony - július 2.

2014. augusztus 21., csütörtök

Lö Tour dö Fransz 0. rész - "Én így szoktam leszállni"

Hazaérkeztem a 16 napos gall körútról 19-én délután, majd a 20-át már munkával is töltöttem (és erről valamiért a klasszik vicc jutott eszembe, mikor az agresszív kismalac biciklizni tanul és elesik). Mit nekem Új kenyér és/vagy Alkotmány ünnepe, a most éppen 21-én esedékes bevallásokat akkor is be kellett ma küldeni időben, ha nyár van, az ember lánya meg pihen(ne), NAV never sleeps. S még csak hallgassak, akadt egy szuperjó részhelyettesítőm a több mint két hétre, míg nem voltam, de mindent nem tudott átvenni nyilván, hogy nekem már csak a küldés gombot kelljen megnyomnom. Ne menjetek számviteli területre dolgozni, soha, de soha...

Amúgy ez úgy van, hogy 1996 óta, mióta ilyen munkakörben dolgozom, még soha nem voltam két hetet egyfolytában szabin (munkaügyi ellenőrök most ne figyeljenek ide). Nem azért, mert nem szerettem volna, hanem mert nem lehet. Illetve lehet, mint az ábra mutatja, most kiharcoltam, de olyan fokú szervezést igényelt, hogy egyszerűen nem éri meg a macerát, a jövőben kétszer meggondolom, hogy lesz-e még ilyen. Sorolom a tényeket: 2 ember emiatt szombaton (aug. 2.) is be kellett, hogy jöjjön, velem együtt, dolgozni, mielőtt elutaztam 3-án. Egy harmadiknak is be kellett volna, ha nincs otthoni hozzáférése. Mivel a folyamatok egymásra épülnek, 4 másik embernek hamarabb be kellett fejeznie a július hó zárását, hogy mi szombaton tudjunk továbbhaladni a hétfő (aug. 4.) helyett, amikor én már a francia Alpok hegyvidéki levegőjét szívtam. A hivatalos helyettesítőmön kívül három másik ember vett át tőlem részfeladatokat a szabi idejére - közben ők is szabin voltak nálam rövidebb időkre, akkor a helyettesítő helyettesítője kellett, hogy melózzon. Beáldoztam - igaz, ezt már csak egyedül - a 20-i ünnepnapot.
Nem vagyok pótolhatatlan, csak nem jó senkit sem megkérni és errefelé nem is szokás...

Szóval, míg mások esetleg meg tudják toldani a szabijukat egy-két plusz nappal, amikor - igaz, számomra kissé paradox módon, hát hisz éppen nyaraltál, vagyis pihentél, nem? - a nyaralás fáradalmait pihenik ki, addig én erre csak a szememet meresztem, hogy jé, ezt így is lehet? Én még eddig mindig rohantam vissza a gyárba, és ezzel a "jó" szokásommal most sem szakíthattam. Na, majd ezután másképp lesz. Vagy nem.
Az a baj, hogy öregedek. Imádok úton lenni, utazni, de már szeretem a kényelmet is. Szeretem a megszokottat, az ismerőst. Szeretem látni, hogy mennek máshol a dolgok, és szomorú vagyok, mikor hazajövök és látom, hogy itthon is mehetnének úgy, de mégsem úgy mennek, de már kell, mégis, hogy itthon lehessek újra (jobb lenne-e, ha nem látnám, és nem idegesíteném magam rajta?). Szeretem a szelet, az esőt, a hűvöset, az ősziest, de már kényelmetlen a sátrazás a nedves időben és megfájdul a fejem az állandóan fújó széltől. (A tenger- és óceánpartokon soha nincsen szélcsend? Mert ez így elég őrjítő akkor, s nem bizti, hogy odaköltöznék egy mellé majd valamikor az öregkoromban - ennek persze eddig is rendkívül nagy volt a realitása, de soha nem mondjuk, hogy soha).
Az első napokban még el is voltam bagetten és croissant-on, az utolsókban már rájuk sem bírtam nézni és ölni tudtam volna egy vizes kifliért, egy normális tésztájú és normális méretű, másnap is ehető kenyérért (a reggel vásárolt bagettel már aznap este agyon lehetne ütni valakit, olyan keménnyé szárad a héja pár óra alatt), az itthoni péksüteményekért (úgy tűnt, ők csak ezt a zsiradékban tocsogó leveles tésztaizét ismerik, bár voltak korlátaim a gasztronómia élvezete terén és lehet, hogy változatosabbak ők annál tésztaügyben is, mint ahogy én gondolom). Az elején még próbálkoztam az angollal, a végén már torkig voltam vele, hogy én nem értek semmit, hogy ők nem értenek engem, és nem tudok kommunikálni normálisan a madámok, madmazellek és möszjők földjén. A tömeget sosem szerettem, a végére meg tudtam őrülni attól, hogy mindenütt rengetegen vannak, turista, helyiek, jaj, még ennyi embert, sok volt, na, azt hittem Párizs után, hogy a vidék majd más lesz, de nem. Üdítő volt, hogy ismét rendesen, folyamatosan folyik a víz a csapokból, nem kell újra és újra megnyomni/tekerni/mozgásérzékeltetni valami gombot 10 másodpercenként a tusoláskor, kézmosáskor, mosogatáskor. Hogy ég a villany folyamatosan, de legalábbis megtalálom a kapcsolót és fel- és le tudom kapcsolni magamnak szükség szerint, és nem kell a sötétben botorkálni hideg haj- és egyéb szőrzettel teli zuhanyzókba, mosdókba, wc-k-be, brrr. Hogy a meleg víz, az tényleg meleg és nem csak langyos, vagy éppen már hidegbe hajló, s nem megy át helybenfutásosba a feredőzés. Hogy akkor látogatom meg a mellékhelyiséget, amikor a természet szól, hogy menni kell, és nem pedig programozottan ürítjük a katétert, mert ki tudja, hol, mikor lesz lehetőség rá, ha értjük, mire gondolok. Hogy vadászni kell az áramra, a mindenféle kütyütöltési lehetőségekre, a wifire, s a drága 3G-re, ha már nagyon netelvonási tüneteid vannak. Hogy életemben először használok szárítógépet, erre a ruhák nedvesek maradnak benne és kint is olyan az idő, hogy nem száradnak meg, és nem vittem kötelet sem, ~~amire felakaszthattam volna magam ilyen esetben~~, amire kiteregethettem volna, így maradt a szívességkérés, vagy faágra pakolás, már ha volt a közelben alkalmas fa (inkább kevesebbszer, mint többször). Mondjuk vehettem volna (kötelet, nem fát), de egy háztartási boltot se láttam (vagy nem tudtam, hogy az az, mert a felirat, a logó nem volt ismerős, csak úgy meg nem nyithattam be mindenhová, hogy csókolom, szárítókötél van?), ugye milyen jó, hogy nálunk meg van ilyen? Vagy legalábbis el tudom magyarázni valakinek, hogy ezt és ezt keresem, de most kint hogyan mutogattam volna el a melyik boltosnak? Meg kell tanulni franciául, ha még vissza szeretnék térni...

De amúgy jó volt, szép volt minden, vagy ha nem, hát úgy is csak a szépre, jóra emlékezünk most is, ahogy általában. Szerintem nincs nagy baj, kicsit regenerálódok, s pikk-pakk visszanyerem a régi utazós formám, s, már ha kellene, bízom benne, útra tudnék kelni hamarosan újra. :) Mert minden kényelmetlenséget leszámítva azért láttam szépet és jót is, például éreztem az óceán sós páráját a bőrömön, kóstoltam finom bort (bár állandóan a sört kívántam, én se vagyok normális, a bor és a sajtok hazájában), rácsodálkoztam önnön kicsinységemre az Alpok és a Pireneusok fenséges vonulatai között; majd mesélem szép sorjában.

A vadvirágos bröton tengerpart például igen szép volt...

2014. július 10., csütörtök

A hét graffitigyanús mondata - a nap sunnyogása - a nap jósága

Annyira irigylem az olyan típusú embereket, akik ilyet ki tudnak találni. A héten most már többször olvastam, láttam, s annyira rövid, ámde frappáns, annyira találó, hogy nagyon sajnálom, hogy az én agyam már soha nem fog így működni. Tuti, hogy ez adottság, vagy van valakinek, vagy nincs, mint a viccek megjegyzése és azok mesélése: az se ment soha. Naponta többször is eszembe jut, s ha beugrik, mindig mosolygok rajta. Azt figurázza ki (legalábbis szerintem), hogy napjainkban elég sokszor használják ezt a szófordulatot: 'ilyen-olyan tudósok kimutatták, hogy...'
Élek a gyanúval, hogy ezeknek az úgynevezett tudós-kimutatásoknak nagy százaléka annyit takarhat, hogy mondjuk felhívtak egy-két embert, s a válaszaikból próbáltak leszűrni valamiféle következtetést. Ami aztán vagy igaz, vagy nem, de abból a néhány emberből is csak lehet, hogy egy párra. Valójában ki megy utána a különféle ilyen kutatásoknak, hogy mi is volt ott? Senki.
A tudósok - amennyire én láttam - azért nem adnak ki csak úgy a kezükből mindenféle kutatási eredményeket. Egyrészt, ha már publikálnak valamit, azt többnyire nem a bulvársajtóban teszik, másrészt szeretik a nevüket adni ahhoz az adott kutatáshoz, ami az övék. Miért nem azt írják hát az újságírók, hogy Mr. Smith, az Oxfordi Egyetem ilyen és ilyen tanszékének egyetemi tanára, kollégáival, Mr. Jones-szal és Mrs. Taylor-ral azt állítják, hogy...?
Persze, egy ok lehet, hogy azt gondolják, hogy ez a nagyközönség számára talán érdektelen információ. Vagy díjat kellene fizetni a közlésért, így meg, névtelenül, lehet, hogy mentesülnek alóla. Vagy a szerző nem járul hozzá, hogy közöljék. Vagy nem járul hozzá, hogy úgy közöljék. Vagy akármi. Csak így meg olyan súlytalanok, majdhogynem hiteltelenek nekem ezek a dolgok. Vagy néha túl triviálisak, nehéz elképzelni, hogy majd beleszakadt valaki ebbe vagy abba, hogy ezt vagy azt a nagyon is egyértelmű valamit lélekszakadva kimutathassa. Tisztelet a kivételnek, amikor tényleg komolyan foglalkoztak az adott üggyel, s teljesen megalapozott az egész és a Nature-ben vezető cikk volt 10 hétig, és cikkcakkban pisiltek tőle a tudóstársak is, vagy mittomén, hát csak átvette már a média többi része is.

Na, mindegy, valójában nem tudom, hogy megy ez, egy a lényeg, ez nagyon ott van:

"Brit tudósok kimutatták, hogy tíz emberből négy, az hat."

A nap bunkó viselkedésére egy hölgy pályázott ma reggel, mikor álltunk a sorban a pénztárnál, s van az úgy tényleg, hogy nem ér ki az ember időben az állomásra, s "jaj, nem engedne maga elé, mert öt perc múlva megy a vonatom", persze menjen csak. Viszont ezt egy tőlem kettővel hátrébb álló úriember kérdezte meg, de az előtte álló kis hölgy úgy értelmezte a szitut, hogy akkor ő is mehet, mert ő meg az úr előtt állt - vagyis kettőnk között. Érted, ilyen se szó, se beszéd nélkül ő eldöntötte, hogy ő is megy, és ment. Mi van? És ami a halálom, hogy amikor szóvá teszem, hogy tőle nem hallottam a kérdést, hogy ő is mehet-e, akkor néz ki a fejéből előre, a messzeségbe, rám se bagózik, mintha ott se lennék, mintha nem tudná nagyon jól, hogy pontosan hozzá beszélek, aki éppen sunnyog. Mit gondolt, hogyha nem néz oda, nem néz rám, akkor majd jól nem veszem észre, hogy elém áll, vagy mi?
A helyzetből látszólag ő jött ki győztesen, mert otthagytam az egészet, hogy akkor megrendelem inkább neten a jegyet, ott nem kér előttem mindenki számlát, nem reklamál semmi miatt, stb. Én voltam a hülye, hogy próbálkoztam, a neten 5 perc alatt megvolt az egész...

Szerencsére a sors rögtön ellenpontozta az esetet: állok szintén sorban a boltban, egy pár időpillanattal később, hátulról jön megint egy néni. Már halljuk, hogy a dolgozó pénztáros csenget a kollégának, hogy jöjjön a másik kasszához. A mamika az első, aki résen van, hogy odaugorhasson, látszik a viselkedésén, a testbeszédén a fokozott izgalom. A nyakamat mertem volna tenni rá, hogy a mámuska szépen ott terem a frissen kinyitó kasszánál, ámde megtörténik a csoda: megkérdezi tőlem, hogy az egy szem tejfölömmel nem akarok-e beállni elé. Mit is mondhatnék, köszi sors, köszi néni! Tanulság: nem érdemes bosszankodni semmin sem.

Egyébként erről az 1-1-ről jutnak az eszembe szerencsétlen brazilok, hát róluk is mennyi mém született már így hirtelen? Tele lett velük a zinternet seperc alatt, szegények. Ezeket is, akik kitalálják, eszméletlen egyik-másik...

forrás: gugli, képek, keresőbe: "brazil mémek" (sajnos ezt sem én találtam ki)

2014. március 20., csütörtök

Jé, mások is észrevették...

... bár persze, minden viszonyítás kérdése, lehetnénk utolsók is, milyen jó, hogy csak a hatodikak vagyunk hátulról... És igen, igaza van a hozzászólónak is: miért nem a nettó béreket viszonyítják, mert az sem mindegy, hogy 100 Ft bruttó bérből mennyit kapsz meg (csak mondom, nálunk durván 30-35 Ft-ot nem kap meg belőle a munkavállaló, mert az elmegy adóra és járulékra, és a munkáltató is fizet durván ugyanennyit - csodálkozunk, hogy nincsenek bejelentve az emberek rendes munkabérrel, hanem x részét a bérüknek feketén, zsebbe kapják?), és igaza van a cikkírónak is, az sem mindegy, hogy milyenek a fogyasztói árak az adott országban.

Szoktam figyelgetni a híradásokat mostanság, az egy dolog, hogy nem múlik el híradó a tévében, hírolvasás a rádióban anélkül, hogy valamilyen "jobban teljesítünk" statisztikát ne olvasnának be (de legalább a KSH dolgozik, mint állat), viszont az ilyen cocializmusos utánérzés mellett (600 %-al túlteljesítettük az ötéves tervet) én úgy emlékszem, konkrétan a béreket illetően, hogy régen reálbérekről szóltak a hírek, amelyik mutatószám meg pont azt mutatná meg közelítőleg, hogy a fizudból mit és mennyit tudsz betenni a kis fogyasztói kosárkádba. Őrület, hogy milyen nagy csúsztatási lehetőségek vannak a statisztikában...

http://www.mfor.hu/cikkek/Meg_kevesebbet_er_a_magyar_minimalber_az_Unioban.html

2014. március 19., szerda

Van olyan is, ami nem annyira rossz...

Ha már nagyon leköpködtem egyet, jöjjön egy másik, ami már egy fokkal jobban tetszik. Van benne kutya, Winkler Robi után szabadon "rasztafari szafari" :), nagy kedvencem a fajta, a zene megy a mondanivalóhoz (Ladánybene 27 forevör, ugye, T? :)). Az egyetlen, ami miatt egy kicsit sántít nekem, hogy olyan reményekkel kecsegtet (nyerj lakást), ami azért valahogy nem a realitásokról szól. Lakást megvenni kell általában, jobb esetben megveszik az embernek, vagy örökli valaki, de nyerni nem szokás tömegesen.

Na, mindegy, az egy dolog, hogy én nem alapoznék erre, számomra komolytalan, persze, lehet, hogy úgy kéne hozzáállni, hogy megpróbálni, aztán vagy bejön vagy nem, és kb. ennyit foglalkozni vele, de ehhez túl szkeptikus vagyok. Az ilyen nyereményjátékoknál két dolog forog mindig a fejemben: 1. már le van zsírozva, hogy kit fognak kihúzni a kalapból és megtenni nyertesnek 2. még ha nem is az 1. pont szerint működik a dolog, akkor is, mekkora esélye van annak, hogy majd pont engem húznak ki?

2014. március 15., szombat

Tényleg csak ennyi?! Heeeee...

Bizti ezért nem szabadott régen Szabad Európa rádiót hallgatni, meg külföldi tévécsatornát nézni. Mert ha szabadott volna ezeken a lyukakon keresztül kitekintenünk a nagyvilágba, talán lett volna összehasonlítási alapunk, hogy hogyan is lehetne pl. jó reklámot csinálni, jelen esetben.

Régen, gyerekkoromban, imádtam azokat a feladatokat a Fülesben, ahol a két kép közötti különbséget kellett megtalálni. Hát, itt is az lenne a feladat most, hogy érezzük meg a különbséget a két reklám között.

Kezdjük ott, hogy a magyart majdnem minden nap hallottam most a közelmúltban már egy ideje, mégis, mikor arra gondoltam, hogy megírom, hogy ez a világ jelenlegi legszánalmasabb, legidegesítőbb reklámja, nem tudtam felidézni, hogy melyik üzletláncé. Végül is, a ~~műtét sikerült, de a beteg meghalt~~ figyelemfelhívás sikerült, csak kérdés, hogy hogyan vásárolnék ott, ha eszembe sem jut, hogy kihez tartozik, ki hirdeti így magát, mert ahogy meghallom, fordulok ki a szobából, veszem le a hangot a tévén de rögtön, de már-jelleggel, ne is lássam, ne is halljam. Fejhangon visítozó, kicsit mulyának tűnő férfiember, akire az asszonypajtások is olyan kicsit lenézően tekintenek? Komolyan, ez kéne bevigyen ebbe a bótba? Értem, hogy nagyon alacsony árak, meg minden, de ez így tálalva, hát, ne már.

A nem magyart ellenben egy életre megjegyeztem (a CNN-en láttam egyébként, a reggeli készülődés alatt az szokott menni). Az elejétől a végéig megnéztem, mert kíváncsi voltam, hogy mit reklámoz, ami csak a végén derül ki. Jó, konkrétan vannak ráutaló jelek, hogy valamelyik óra lesz ez, de a márka csak a végén lesz egyértelmű. Elérték a célt, mert végignéztem, hogy megnézzem, kihez tartozik és benn is ragadt - nem ez lenne tán a reklám egyik célja-e, maga?
Az más kérdés, hogy tök jól elvagyok a 10 éves törzsgárda tagságra kapott kevésbé márkással, előtte meg a kis pár ezer forintossal, és nem rohanok rögtön az orexbe, és veszek egyet, a reklám hatására, és nem akasztom fel magam az első fára, hogy ezt anyagilag sem tudnám megtenni. Mondjuk, ha nyernék a lottón, akkor hóttziher, hogy beszereznék egy jó kis omegát, vagy kettőt, attól függően, hogy hova szeretném viselni, a Vörös-tengeri búvárkodásomon, amit persze havi rendszerességgel megtennék, vagy a legmenőbb koktélpartin, vagy ahová, mittomén, járnak a gazdagok. De maradjunk a realitásoknál, ez nem most lesz (de azért majd megnézem este a számokat, hátha mégis :)).
Ezt a reklámot egyszerűen jó megnézni. Jó meghallgatni a férfihangot, aki nyomja alatta a marketingrizsát, hogy ez a legtutibb óra a világon, kellemes a zene, kellemes a látvány, szakítok miatta azzal a szokással, hogy a reklámblokk eljövetelével automatikusan hangtalanná teszem a tévét, hajat mosok, kiszedem a ruhákat a mosógépből és kiteregetek, vagy valami.
Vagy ott van a másik reklámjuk, a nicole kidman-es (a youtube ezt is biztosan felajánlja a jobboldali menüben, aki meg szeretné nézni). Oké, hogy ilyen szabályos, steril szépség a világon nincs, de akkor is, az óra például dönörű, a zene nem fülsértő alatta, jó megnézni/meghallgatni és kész. Ők is csak el akarnak adni valamit, nincsenek illúzióim, de micsoda különbség van a két kivitelezésben! Zongorázni lehetne.

Vagy itt van például a Seamaster Planet Ocean, ebben se szép nő, se gyerek, se kutya nincs (amivel a reklámok általában operálni szoktak), mégis odavágja az órára, mint fétisre gerjedőket, legalábbis szerintem, mással se merülnék aztán, a már említett tengerben, csak ezzel a karomon, meg a Swarowski-kövekkel kirakott úszómedencémben is ott lenne velem ofkorz. :)

Gondoltam még arra is, hogy milyen hülyeség már, hogy egy luxuscikkreklámot hasonlítok egy vegyesboltéhoz, nem-e az almát a körtével összevetés-e ez.

De nekem nem az. Lehetne mondani, hogy dehát, ha Mo.-on ma ez a fontos, hogy ha tíz forinttal kevesebb valahol a tej meg a kenyér, akkor ezt kell reklámozni, de ezt is lehetne kevésbé megalázó módon. Szokták mondani ránk, hogy nagyon árérzékenyek vagyunk, oké, legyünk, szar az életszínvonal (bár egyfolytában jobban teljesítünk, ahogy hallom, nyilván baromság arra gondolnom, hogy a fizetésem egyre kevesebbet és kevesebbet ér, ha átszámítom euróba, dehát dögöljek meg, kell nekem a melóból kifolyólag minden nap szembesülni az árfolyammal... Különben pedig ne akarjak külföldre menni és ott elkölteni az itthon megkeresettemet, meg ne is hasonlítgassam össze a kinti átlagkeresetekkel az itthoniakat, a lényeg, hogy az export hasít, meg épülnek a stadionok is, és az idelátogató külföldiek is hogy örülnek, hogy ilyen óccsójánosok vagyunk itt errefelé), de muszáj a szánalmas helyzetünket ilyen módon az arcunkba dörgölni?

(És itt most tényleg arra akartam rávilágítani, hogy szerintem, bár nem vagyok marketingszakember, ha egy omega meg egy rolex közül kéne választanom, akkor egyszerű, reklámot néző laikusként az omegán komolyan elgondolkodnék, mert meggyőző volt, mert elhitette velem, hogy nélküle nem élet az élet. Ehelyett belepolitizáltam jól...)

Ja, meg a másik vélemény, amit még hallottam a kóp reklámmal kapcsolatban: mit akarok én, a magyarok ezen a szinten vannak, ezt értik meg. Szeretném hinni, hogy ez durva általánosítás, és másnak is bántó ez "ne már, ez nem ár", ugye?

(Egyébként pedig le a túlzásba vitt, mértéktelen fogyasztással, amire a hülye reklámok egyfolytában buzdítanak, 'a kevesebb több' egy megszívlelendő mondás szerintem.)

(Egyébként 2.: itt van egy rolex is, Rozséval, hogy szó ne érje a ház elejét, de én maradok az alfánál és omegánál, ha aktuális lesz. :))

2014. március 6., csütörtök

Vannak azok a dolgok...

... amiket úgy nem értek. Mondjuk a totál kiszedett, leborotvált, legyantázott saját, majd a teljesen cekával rajzolt szemöldököt (én nem tudom, ez hogyan van statisztikailag, de minden nap látok legalább egyet, s egyetlen esetben tudom csak elfogadni, mint normális emberi cselekedetet, ezt a rajzolást, ha valamely testi okból, betegségből kifolyólag kihullik ez a fajta szőrzete a nőknek - minden más esetben csak elrontani tudják, úgy érzem, a nénik ezt a dolgot), meg még ezt a szavazásosdit sem nagyon fogom.
Egyrészt egyet vagyok kénytelen érteni a népszabi újságírójával ebben a kérdésben, hogyha tényleg úgy van, hogy a határon túli magyarok tudnak szavazni majd levélben (van az a társ. célú hirdetés, ahol bemondják, hogy ha van megfelelő pépörje az embernek, akkor per post már küldheti is a szavazatát, de ezt amúgy ki ellenőrzi, mármint hogy mi van a borítékban, tényleg az arra illetékes szavazatát tartalmazza-e, stb, stb; mi van, ha valaki menet közben megbuherálja azt a borítékot; ennek az embernek simán elhisszük, hogy ő az, aki, akkor az én szavazatom mért is nem működik bemondásra, minek BEMUTATNOM a személyit, lakcímkártyát, satöbbit majd hozzá?), akkor a Németországban élő volt kollégámnak miért kell személyesen elmennie Berlinbe a követségre, miért nem szavazhat ő is levélben? Eddig azt hittem, hogy ezen csak mi gondolkodtunk el a gyárban, de most láttam online nyomtatásban is, íme:

"A rezsicsökkentés létfilozófiáját követve két tábort lát a külföldön élő magyarok közegében (ti. a miniszterelnök, az én megjegyzésem): amelyik előle menekült, meg amelyiknek ő adott állampolgárságot. Ebben az egyszerű világban az első csoport ab ovo ellenzéki, az utóbbi meg értelemszerűen fideszes. Az elsőt tehát akadályozni kell a szavazásban, a másikat segíteni. Így alakult ki az a botrányos választási regula, hogy a határon túl élő kettős állampolgárok levélben is voksolhatnak, a külföldön tartózkodó magyarokat pedig minden elképzelhető módon akadályozzák a választójoguk érvényesítésében."

Jó, mondjuk N. Kósa Judit azért egy kicsit túloz azzal, hogy "minden elképzelhető módon" akadályoztatva vannak a külföldön élő magyarok a szavazásban, (mert azért, ha nagyon akarnak, nyilván elmennek szavazni, csak kérdés, hogy veszik-e a fáradtságot rá), de ha tényleg így fog működni a rendszer, ahogy azt elképzeljük, akkor valóban úgy tűnhet, hogy hátrányosan megkülönböztetik őket, mert végül is egyszerűbb/olcsóbb lehet egy borítékot feladni, mint elutazni mondjuk az adott külországban a követségre, konzulátusra (a kollégánk nem Berlinben él és dolgozik, neki egy egynapos kirándulás lesz ez a dolog).
A teljes cikk amúgy elolvasható a nol.hu-n N. Kósa Judit többi cikke között, én csak véletlenül kattintottam rá, mert ujpetit kerestem, régen mindig elolvastam a szerdai szösszeneteit, meg egy időben gyűjtöttem is őket, szóval ez most csak úgy eszembe jutott, hogy összekössem azzal, hogy a volt kollégánk nyavalygott egy picit emiatt.

(Meg, lehet, hogy hiányos/rossz a tudásom, de azzal nincs baj, hogy teljesen visszakövethető az, a levélben elküldöttnél, hogy ki kire szavazott, ez nem titkos amúgy? Ez olyan, mintha én, amikor majd húzom az x-et valahová, arra a lapra a nevemet, címemet is felírnám jól, vagy nem? Minek bebújnom az ikszeskedéshez a függöny mögé? Vagy nem kell ráírnia a borítékra feladót a delikvensnek és meg van oldva a választási adminisztráció szerint, vagy hogy van ez?)

A másik viszont idegesít, hogy erre szórják a pénzt: már a második elsőbbségivel feladott szavazz rám-borítékot kapjuk a körzet fideszes képviselőjétől, teljesen feleslegesen, véleményem szerint. Egy, minek kétszer, és még hány fog jönni ápr. 6-ig (hosszú még a március), kettő, mitől félnek, hogy simán feladva nem kapjuk meg, vagy mi? (Mert az elsőbbségi levél se visszakövethető amúgy, hogy megérkezett-e a címzetthez; ettől már csak az lenne szebb, ha tértivevényesen küldenék, és ballaghatnánk értük, átvenni őket a postára, de hülyeség már, nem? De.)

2014. február 9., vasárnap

Nooormális?

Ez most hogy van ez? Olyan rohadt sötét van egész nap, most lámpafénynél takarítsak? Elvileg fényes nappal van, nem? De hol van a fény??? Legyen már tavasz!!! A héten már a feketerigók is énekeltek, ők is azt érzik, hogy jöjjön már! Megcsináltam ugyan a nagyját, de annyira fura, hogy nem természetes fény mellett csinálom, hogy inkább csak legyek már túl rajta érzéssel, gyorsan-gyorsan voltam vele, olyan is lett, csak ahol a papok táncolnak, vagy hogy is szól a mondás.

Hallgassunk inkább zenét! Sigur Ros, de itt is van kérdésem: hogy vitték oda a semmi közepébe az áramot? Kihúztak csak a koncert kedvéért egy komplett villamosvezeték hálózatot? Volt ott egy tanya a közelben, vagy egy eldugott település, ahonnan kivezették? Mennyi zsinór kellett ehhez, ha igen? Láttam én egyáltalán távvezetéket az országban? Miért nem emlékszem ezekre? Vagy egy bazi nagy aggregátorra kötötték be magukat? De amúgy annyira jó hangulata van a felvételnek, olyan szeressük-egymást-gyerekek fíling, szeretem. Bár hangja nem sok van a srácnak, szimpatikus azzal a kis cérnavékonyságával, meg a csengő-bongózó/vonós csajok, meg a vokálozó-fúvós fiúk, annyira jók.

Vagy itt van egy másik szám, nem egy Pilinszky mélységű a dalszöveg, de cuki, menjen mindenki világgá. :) Ismerős volt a lány, a neve nem mondott semmit, de mostmár tudom: iskolatársa volt Bellának és Edwardnak az Alkonyat filmekben. :)

2013. szeptember 15., vasárnap

"Irtó furcsa lény az ember..."

"Mindaz, ami az életben rám várt, számomra ismeretlen, felfoghatatlan dolog volt. Nem ismertem ki magam, s nemcsak a "sűrűjében", hanem a "ritkásban" sem. Irtó furcsa lény az ember, annyi rétege van! De van agyvelőm is, ami úgy működik, mint egy zseblámpa. Ezzel megtanultam a világ dolgait, ahogy az ember szinte gépiesen megtanulja, mit tudom én, hogy mielőtt repülőgépre száll, be kell mutatnia az útlevelét, stb., stb. Absztrakt módon, mechanikusan, az agyvelőm segítségével teljesítem a felnőttek előírásait. De a lelkem, a szemem ma is a gyermeké, aki mindent felfedez, minden tapasztalatért megszenved, és módfelett elképed azon, hogy rossz dolgok is vannak a földön. Hogy az eszményi mögött is csalások és csalódások bujkálnak. Aki nem érti meg, hogy valójában miért kell az embernek kettéhasadnia." Pilinszky János

Nekem pl. mindig a csoda tárgyát képezi, hogy ha az emberek felszállnak egy olyan vonatra, amire helyjegyet is váltottak, akkor az esetek nagy százalékában miért okoz nehézséget a megfelelő helyre leülniük. Ez nekik egy tudatos tevékenységük volt, nem? Mit gondolnak? Hogy a megváltott helyjegy semmiféle jelentőséggel nem bír, egy szükséges rossz, a rendszer sátáni bosszúja, de a rajta lévő írás nem jelent semmit? Rendszeresen belefutok abba, hogy a./ utasként nem a megfelelő vonaton vannak a delikvensek, inkább az eggyel korábbin, eggyel későbbin, vagy netán még másik napra is szól az a nyomorult helyjegyük b./ ha netán sikerül eltalálni a megfelelő szerelvényt, akkor jön az, hogy nem a megfelelő kocsiban keresgél a drága utas c./ vagy tojik az egészre, leül oda, ami a legszimpatikusabb, és ártatlanul tágra nyílt szemekkel néz, mikor miatta fél kocsinyi utas keresgéli a helyét, mert már mindenki helyén ül - kényszerűségből - valaki más d./ a finomabb változat, ha elkezd magyarázkodni, hogy 'jaj, hát nem is figyeltem, hogy hova ülök le' (benne van a nevében, hogy helyre szóló jegy, csak szólok...) és átül a helyére (ha át tud, mert oda nem ült le más), vagy szépen pillogva megkérdezi, hogy nem-e lenne jó neked az ő helye, mert ők többen vannak, de nem egymás mellé adták nekik a jegyeket vagy nem szeret háttal ülni, ülnél-e te (senki se, de 2-3 órát kibír az ember) e./ ha a legdurvább esetet vesszük, akkor vörös fejjel, habzó szájjal kikéri magának, hogy őt itt senki ne vegzálja, 'odaülök, ahova akarok, maga meg egy hisztis hülye picsa, mér' akar pont ide ülni, nem jó magának az a másik hely?'

De a legámulatraméltóbb, hogy nem tudnak a zemberek piktogramokat olvasni. Rendszeresen látok homlokráncolva nézelődőket, hogy vajon melyik számú hely van az ablak mellett, és melyik az a hely, amely a közlekedő folyosóhoz közelebb eső külső, vagy ha más szemszögből nézzük, akkor belső, vagyis NEM ablak melletti hely. Elismerem, nem túl logikusan ugyan, de ez úgy van, hogyha a szám mellett - amely szám megegyezik a helyjegyünkön szereplő számmal - van egy kis ablakocska, akkor bámészkodhatunk ki az ablakból, mert olyan szerencse ért minket, hogy közvetlenül mellette ülhetünk. De ha nem, akkor így jártunk, akkor sajna nem, szomorkodhatunk belül (kívül). Az már más lapra tartozik, hogy szívesen megtudakolnám attól a jóembertől, aki kitalálja a számozást a kocsikban, hogy az mér' van, hogy mondjuk van egy négyes ülés, és akkor az nem úgy számozódik ám, hogy megy fölötte folyamatosan a sorszám, hogy teszem azt 50, 51, 52, 53, hanem pl. 50, 52, 55 és 57? Túl egyszerű lenne az első változat, vagy?

Tényleg nem tudom ilyenkor eldönteni, hogy én vagyok túl kocka? túl szabálykövető? túl okos, amennyiben felismerem az ablakot a rajzon? egyszerű, mint egy faék, a számozás tekintetében? Múltkor a kollégákkal éppen erről beszélgettünk, hogy a magyarok egy olyan lázadó népek, semmit se úgy csinálnak, ahogy az mondva, írva vagyon nékik; a szlovák régiós megmondóember egyszerűen nem érti, hogy ami náluk megy és bevált, az a magyar leánynál miért nem bír működni? Jó, ide most be lehetne keverni a történelmi dolgainkat, de nyűglődtünk mi már más nemzet által működőképesnek mondott vackán is, hogy csakazértse nem akarjuk úgy csinálni, ahogy kéne. De itt, a helyeknél, itt mi ellen lázadunk vajon, már ha egyáltalán azt tesszük? Pusztán a dafke-nem vezet, vagy tényleg ennyire lesz.rjuk, mert nem tökmindegy? Bennem a hiba, ha utálom, hogy najó, engedek, mert jófej vagyok és leülök oda, ami a kiosztás szerint nem az enyém, és utána - jogosan - fel akarnak állítani onnan, pedig én már olyan jól elhelyezkedtem, kipakoltam az enni-, inni-, olvasnivalót, bekuckóztam oda, arra a szent helyre, s akkor fogjam a sátorfámat és kotródjak arrébb? Ilyenkor borul ki általában a kávém, ~~söröm,~~ vizem, esik le a szendvicsem, hullik a fejemre a már egyszer a csomagtartóra fellogisztikázott csomagom; utálom. Vagy, ha ragaszkodom a helyemhez, érezzem rosszul magam, mert egy bunkó paraszt vagyok, hogy mondom, hogy ide szól, lécci, hadd tegyem le ide magam? Nem értelek titeket, emberek...

2013. július 25., csütörtök

Levelet kaptam lájf, nááánnnánánánáááá

Írt nekem a führer, úgyismint a kormányunk vezetője. ~~Elbocsátó~~ szép üzenetében megköszöni, hogy hozzájárultam országunk EU-s sikeréhez, miszerint kikerültünk az enyje-benyje eljárás alól. Ó, jeeeeh, büszke vagyok magamra.

Én értem, hogy ennek felhőtlenül örülnöm kellene, de miközben az EU-nak próbálunk egyfolytában megfelelni, azt csak az itthoni állapotok rovására tudjuk megtenni, az nem baj?

Azt észrevettük például, hogy megjelent az 'öngondoskodás' szó a köztudatunkban? Nincs baj vele, csak annyi, hogy nem az USA-ban vagyunk... Mert azt érezzük, hogy közben meg azért csak ugyanúgy levonják a fizunkból azt a nem is annyira kis százaléknyi nyugdíjjárulékocskát, meg azt a kis egészségbiztosítási járulékocskát. És akkor még azon felül gondoskodjak magamról? Vagy például, hogy a már jelenlegi állapot szerint átlagban kb. 30-35 %-kal megsarcolt kis pénzecskémet, ha berakom a bankba, és az valami kis hangyabokányit fial, akkor abból 22 %-ot még kamatadó és - aug. 1-től már - egészségügyi hozzájárulás (!) címén is még egyszer jól megadóztatnak? (Nem új találmány, de mindig is felháborítónak találtam, ha egy dologról ily módon még több bőrt lenyúznak; osztalékadó pölö, megvan? Az osztalék már egy adózott pénzből származik, nem szép, nem korrekt és nem elegáns még egyszer levonni belőle akármennyit, akármilyen címen...) És amúgy is, könyörgöm, mi köze ehhez az egészségügynek?

És a banki tranzakciós illeték? Ááá, dehogy fogják a bankok továbbhárítani az ügyfeleikre, ugyan már. Hát mik ők, merő egy terézanyuk és apuk? De valahol, ott a tűz közelében, ezt is szépen megoldották: http://www.penzcentrum.hu/karrier/tizmilliokkal_vedik_a_bankadotol_a_miniszteriumi_dolgozokat.1037151.html

És az milyen, hogy valaki nagy okosan kitalálta, hogy rohadjon meg az a munkavállaló, aki szabadságra mer menni, legyen neki azért kevesebb a borítékban, pusztán azért, mert munkaórát vesznek figyelembe és nem munkanapot, szabadságként, idéntől? Ennek a drágának nem jutott eszébe, hogy így azok is szívnak, akik egyébként nem munkaórai teljesítésben állapodtak meg a munkáltatójukkal a munkaszerződésükben, hanem munkanapiban? De pszt, és hallga', mert most úgy tűnik, hogy ebben lesz változás, visszamenőleg nem hatályosan természetesen (aki a lekvároskenyér lekváros felére esett, az visszakapta költségtérítésként az így kieső bért):
http://www.penzcentrum.hu/karrier/vege_a_kaosznak_lezartak_a_szabadsagolasos_ugyet.1036772.html

Most így ezek jutottak hirtelen eszembe erről a levelecskéről. Bocsi, hogy nem verem magam a földhöz örömömben, hogy sikerült, hogy megcsináltuk (azt a demagóg megjegyzést meg már hagyom is, hogy már megint miért erre költötték az adófizetők pénzét, nem lett volna jobb helye ennek valahol máshol? Ráadásul elsőbbségivel, mire ez a nagy sietség???) Pffff...

2013. július 23., kedd

Hív a vasút, vár a ...???

Nem titok, hogy szeretek vasutazni. Szeretem az úton levés minden formáját, de ezt nagyon sokat gyakoroltam már az évek során, és még mindig a legjobb érzés felülni egy vonatra, kibámulni az ablakon, nézni az elsuhanó tájat, érezni a súlyos vas, acél, talpfa, széngáz és dízelolaj szagot, amelyek számomra otthonos illatok (ugyanúgy, mint a '70-es évek végén közlekedő teherautók kipufogógázának szaga, amire még óvodáskoromból emlékszem, amikor anyu vitt az üzemi oviba a biciklijén, s mindig érezni lehetett, mert azon a környéken sok járt, lévén, hogy akkor még létezett ipari termelés a szülővárosomban - tudom, durva, de ezek is a gyerekkorom emlékei és szinte hiányzik az a szag, hiába tudom mostani fejjel, hogy isten tudja, milyen káros anyagokat pöfögtek ki azok a monstrumok). Tudni, ismerni, hogy hogyan működnek bizonyos dolgok, amiknek egy része már kiveszett, és nem jön vissza soha többé: pl. volt egyfajta vasúti kocsi, amiből pár éve még elég sok futott, ma már kevésbé látom őket, és az ajtaja még nem automatikusan nyílt, vagy logikusan befelé, hanem kifelé kellett tolni (és sokan, akik keveset utaztak, vagy nem figyeltek rá, mindig befelé húzva akarták kinyitni). Vagy, hogy régen voltak még olyan alkalmazottak (idősebb bácsira emlékszem a környékünkről), akik mentek végig a sínek mentén és összeszedték a szemetet; volt egy speciális botjuk, végén egy hegyes fém szúrófejjel, és azzal szurkálták fel a cuccot, hogy ne kelljen hajolgatni állandóan...Vagy tudni azt, hogy különféle nyomtávok vannak és Záhonynál fogják, és a komplett vasúti kocsit, úgy ahogy van, leemelik a forgóvázról (akkor még nem tudtam, hogy hivatalosan ez a neve :)) és átteszik a Szovjetunióban (mostmár Oroszországban ill. Ukrajnában) használatos szélesebb nyomtávúra (bár már régen jártam arrafelé, gondolom, ez még most is így van; csak nem cserélték le az ukránok a teljes hálózatukat???).
Csak egy rövid ideig volt autója a családunknak, mert egyébként ahová vasúttal el lehetett jutni, oda mindenhová csihuhuval mentünk. Így aztán még ma sem értem igazán azokat, akik pedig mindenhová autóval közlekednek, mert azt szokták meg (bár ahogy öregszem, azért látom, hogy bizonyos szempontból kényelmesebb, de a mai napig ódzkodom a saját fenntartásútól, és nincs is jelenleg sem, és nem tudom, hogy lesz-e valaha, pedig 1997 óta van jogsim, de egy percet sem vezettem, valahogy meg bírtam állni, ne kérdezzük, hogyan :)). Nem alakult ki bennem belső, lelki függés aziránt, hogy mindig 4 kerék legyen alattam, örömöt okoz még most is menetrendet böngészni, útitervet összeállítani és csak menni és menni... Az valahogy túl egyszerűnek tűnik, hogy beszállok itt az autóba és a végcélnál meg kiszállok...beteg, tudom, én kérek elnézést. :) Persze, nem kizárt, hogy ahogy még jobban öregedek, változik majd ez is, nemtom...

Tehát, van egyrészt ez a megmagyarázhatatlan érzelmi kötődés, ami jó, ami pozitív. Másrészt viszont sok bosszúságot, idegeskedést is okoz, okozott már ez a még ma is szinte félkatonai szervezetként működő valami. Cégnek, vállalatnak nem mondanám, mert egy egység volt régen, aztán feldarabolták, aztán most megint zajlik valami egybetömörítési folyamat, de igazából a benne élők sem tudják egész pontosan szerintem, hogy mikor melyik cég alkalmazottai, kik a vezetők, kinek mi a feladata, hatásköre, stb...

Bármilyenek is az éppen aktuális keretek, az végül is az utast nem nagyon kéne, hogy érdekelje, azonban a baj az, hogy az, ami már hosszú ideje van, az nem működik rendesen, és ez kihat sajnos az utazás minőségére is. Számtalan példa van/lenne az elmúlt évekből, amiknek már egy részét ugyan elfelejtettem, több viszont élénken él bennem. A legutóbbi e hétvégén esett meg szegény szüleimmel, ill. öcsémmel, és megint a teljes szervezetlenség, káosz uralkodott csak, semmi más.
A legdurvább a mentalitás és a hozzáállás, mert sokszor nem azon múlnak, múltak a dolgok, hogy nincs pénz erre, nincs pénz arra, hanem a gondolkodásmód, ami uralkodik. Sokszor a józan ész teljes hiánya, ragaszkodás ezeréves szabályzatokhoz, amiket nem aktualizálnak az új időknek megfelelően, a bebetonozott kapcsolati tőke, az adminisztráció burjánzása a dolgok hatékony és gyors elintézése helyett, a felelősség hárítása, a lesz.rom tabletta erőteljes fogyasztása, stb., stb. Ami szomorú, hogy úgy hallom, hogy az odakerülő fiatalok nagy részénél is hiába reménykednénk abban, hogy a változást meghozzák, hát nem. Ha ott maradnak, bedarálja őket a rendszer, vagy kis idő múltán, miután átlátják, mi a szitu, otthagyják az egészet, gondolom személyiségtől, szakmai kvalitástól, más lehetőségektől függően.
Sajnos, bár sokaknak fájna, valószínűleg akkor lenne csak változás, ha üzleti alapokra helyeznék a működését. Ha jönne egy ilyen profitorientált izé és jól megvásárolná és átszervezné, akkor asszem többen megtapasztalnák, hogy milyen az, amikor - igaz ugyan, hogy valószínűleg jóval több utaspénzért - nem az utas van a vasútért, hanem fordítva; ahol fontos az, hogy velem utazzanak és mindent megtegyek azért, hogy engem válasszon az a nyomorult utazó és ne a közutas közlekedést; ahol nem hagynák, hogy üljek egy elefántcsonttoronyban a nyugdíjas éveimig, és ne csináljak semmit, csak az emaileket küldözgessem, meg netezzek egész nap, na meg a pasziánsz; ahol lenne korrekt utastájékoztatás, és nem csak a sunnyogás, meg a mellébeszélés, meg a kávézgatás, mert 'nekem ez úgyis a munkaidőmből van, az meg kit érdekel, hogy a szerencsétlenek rendszeresen elkésnek a munkahelyükről, vizsgáról, iskolából, induljanak el duplán korábban, vagy ha nem tetszik, menjenek busszal, én lesz.rom'; meg jegyet, azt nem adok, viszont hepciáskodok, ha valakinek nincs; ahol figyelmet fordítanak arra, hogy a hangosbemondót, azt mindenhonnan lehessen ám hallani, mert az nem elég, ha a szép hangú kisasszony, vagy ippeg úriember saját magát hallja (ugye, hogy ez nem pénzkérdés, ugye?); ahol a személyzet minden tagja megkapta a kiképzést arra vonatkozóan, hogy hogyan működnek a berendezések a vonaton (hangosítás, internet, klíma, avagy télen a fűtés), és ha valaki ki meri nyitni a száját, hogy mégis hogy van ez vagy az, az utasok közül, vagy mondja, hogy nem műkszik, akkor nem leordítom, hogy kussoljál, és üljél csendben a helyeden, barátom, hanem készségesen mindent megteszek azért, hogy az utas jól érezze magát, és ha én nem tudom megoldani a problémát, akkor tudom, hogy kit kell felhívnom ahhoz, hogy megoldjam a segítségével, de legalább az igyekezet látszódjék, hogy próbálok mindent megtenni, hogy az utasnak jobb legyen; ésatöbbi, ésatöbbi.
Dehát kinek kell egy ilyesmi a nyakába? Meg hát, amúgy is elég hihetetlennek tűnik, hogy eladnák... bár láttunk mi már karonülő varnyút, úgyhogy bármi lehetséges, meg annak az ellenkezője is.
Szóval, így ez van ezzel. Úgyhogy most töröm a fejem, hogy a szülinapi angyalkától kérjek-e egy robogót, hogy legalább a napi rutinban tudjak elszakadni egy kicsit ettől. (Ma busszal jöttem haza, az amúgy dettó ugyanez. Késik, kvaterkázik-jópofizik a sofőr, mégis beér a megadott időre a célállomásra. Hát mégis, akkor mekkora plusz van az ő menetrendjében is, basszus, ha így is teljesíteni tudja???)

Ukrajna (forrás: toochee)

2013. július 19., péntek

Tényleg, szégyelljék össze magukat

Mai csengőhang, beleharsanva a reggeli csöndbe (kivételesen az utasok mindannyian aludtak, vagy olvastak, vagy egyéb csendes tevékenységbe merültek), útközben (sajnos nem tudom szó szerint visszaadni, de a lényeg benne van és nem hallottam még):

Értesítjük kedves utasainkat, hogy a Budapest-Szeged vonat 8 órát késik, mert az utasok túl lassan tolják...

Értem én a tréfát, csak nem mindig szeretem, főleg, ha ezzel a mentalitással nap mint nap találkozom a szárnyaskerekeseknél...

2013. június 14., péntek

Felnőttszáj...

... a mai tömegközlekedésben: "Mióta elindultam, már háromszor verekedtem. Mi jöhet még?"

(A szerk. megjegyzése: ennyi erővel mehetne segíteni az árvíz utáni takarításban, vagy valami, nem? De. Vagy az nem olyan macsós/férfias/nemtommilyenes?)

2013. május 18., szombat

Köszi, te vihar, te! :(

Egy modern Hamupipőke leszek-e ma, amennyiben a tegnap éjszakai vihar következtében szétválogatom a földet az agyaggranulátum darabkáktól? A sors egyébként már tegnap figyelmeztetett: egy héttel később lesz a horgolós tanfolyam, amire menni szerettem volna. Gondolom, úgy gondolta, kell az a két óra másra...