| Alize Cotton Gold |
| Drops Paris |
Voltam koncerten is, B-nek köszönhetően, az Olasz Intézetben. Valószínű, hogy összes itt tartózkodó japán ember megjelent a fellépő vendéghölgy tiszteletére, aki egy 82 éves anyóka, félig japán, félig svéd származású zongoraművész, aki jelenleg Párizsban él - jó kis multikulti. :) A megjelenteket japánul is köszöntötték, érdekes hangzású nyelv. A nénit a koncert második felében a szolnoki Szimfónikus zenekar kísérte, Mozartot játszottak, ami azért érdekes, mivel épp pár nappal korábban adták a tövöben a róla készült filmet, de csak belenéztem (korábban már végigszenvedtem), mert idegesített a zeneszerzői karakter bemutatása: egy összevissza vihogó alak, akinek lételeme az összes társadalmi konvenció felrúgása - ezzel a mentalitással az életben sem tudok mit kezdeni, de nyilván ez a zseniség velejárója, én meg túl földhözragadt vagyok.
Szintén B meghívására kerültünk közelebb a hajdanvolt Csepel Művek letűnt világához is. Levente, aki a kis csoportunkat bevezette a rejtelmekbe, ahogy a Lánchíd-túránál, itt is széleskörű tájékozottságról tett tanúbizonyságot és a százhuszonhatodik három órás bejárást is ugyanolyan lelkesedéssel vezette le, mint, gondolom, az elsőt. A túra a hajdani üzem területén lévő bunkerek történetére van kihegyezve, de sokat megtudhatunk a gyárról, a gyárosokról, az akkori világról is. A hatalmas terület város volt a városban, ma is létező, kifejező nevű utcákkal, a gyártóüzemek mellett a dolgozókat kiszolgáló mindenféle kereskedelmi és szolgáltató egységekkel, és a bunkerekkel persze. Levente megkapta a komplexum üzemeltetőitől az egyik bunker épületét, ahová odavihette és elhelyezhette az összes olyan tárgyát, aminek jó részét ő gyűjtötte össze (egy része pedig eleve ott maradt még régről), és ami ezt világot mutatja be. Interjúkat készített egykori dolgozókkal (akik még élnek és képesek is voltak nyilatkozni, mert azért ezek szörnyű emlékek azoknak, akik átélték, nem szívesen beszélnek róla), amelyeket lejátszik egy ügyes kis szerkezettel a látogatóknak, levéltárban talált kincseket, fotókat, korabeli dokumentumokat vetít a dohos kis bunkerszoba falára és mesél - én konkrétan szájtátva tudom őt hallgatni. Ami pedig a legmegrázóbb volt, legalábbis a számomra: szimulál egy bombatámadást. Ott ülsz benn egy ilyen betonkockában, bezárva, tök sötétben, elképzeled, hogy még sok félő, rettegő ember körülötted és hallgatod. Először a távoli sivítást, egy furcsa, vékony, de ijesztő hangot, ami egyre közeledik, erősödik. Utána pedig a bombabecsapódások iszonyú dörejét, amiknek olyan ereje volt állítólag, hogy akik a bunkerben a fal mellett ültek, nem szabadott nekitámaszkodniuk, mert agyrázkódást, hát- és gerincsérülést szenvedhettek attól, ahogy a többméteres falak beleremegtek a robajba. Félelmetes. Szeretkezz, ne háborúzz, én csak ezt mondom, soha ne legyen szükség az óvóhelyekre, amelyekről mellesleg megtudhattuk, hogy számra sok van belőlük ma is (több ezer, gyakorlatilag az összes pincehelyiség a városban és gondolom a metró is idetartozik), azonban a lakosság töredéke tudna csak odahúzódni egy esetleges háború esetén fő/négyzetméter arányosan. És hát ott nem élet az élet, pszichikailag nagyon erősnek kell lenni, hogy az emberek többsége ne roppanjon bele a bezártságba, a félelembe, az aggódásba a kintmaradtak iránt. Mert az egyik legnagyobb problémájuk nem az volt a csepeli munkásoknak sem, hogy bombáznak, és jaj, velük mi lesz, hanem a családjukért való aggodalom, akik a közelben voltak, de ki tudja hol találtak menedéket, hová tudtak elbújni a bombázás alatt; ők nem mehettek be a gyári bunkerekbe természetesen.
Itt vannak pl. több képek, videó, és jelentkezni is lehet a túrára, de ott van a társaság az fb-n is természetesen:
Itt vannak pl. több képek, videó, és jelentkezni is lehet a túrára, de ott van a társaság az fb-n is természetesen: