Sok munkahely – és sok főnök – van, aki gyakorlatilag nem törődik a dolgozóival, csak kitapossa belőlük, amire a cégnek szüksége van. Vannak aztán azok, akik olcsó népszerűségre törnek, de a segítség, amit adnak, nem valódi érték, vagy – még rosszabb esetben – még árt is a kedvezményezettnek.

Az én főnököm nem ilyen. Nálunk csak gyűlnek a visszamondott rendelések, a meg nem talált ügyfelek pizzái, meg a hibásan összeállított feltétek, de mi abból egy falatot sem ehetünk, hanem a nap vége felé mennek a szemétbe. Ha rákérdezek, hogy hátravihetek-e egyet a fiúknak meg nekem, a válasz egyenes beszéd: – Nem, nem, nem, hagyd csak ott, ahol van.

A felületes szemlélő fejében talán motoszkálni kezdene a gyanú, hogy ez otrombaság, vagy akár szívtelenség. Persze nem erről van szó. Emberek vagyunk. Megállás nélkül dolgozunk, épp csak egy-egy falat csokit, vagy egyéb gyors szénhidrát forrást van időnk bekapni, meg a csapból épp annyi vizet inni, amennyit pár pillanattal előtte ürítettünk.

Namost ilyen helyzetben jómagam és akaratgyenge, gyarló kollégáim valósággal rávetnénk magunkat azokra az árva pizzákra, és csak úgy tömnénk a fejünkbe, amennyit csak ép ésszel bírunk. Minket még az sem érdekelne, ha kalács lenne rajtuk meg tök.

De kérdezem én: akkor hogy kaphatnánk már meg ezeket a pizzákat? Hogy éjszakai zabálásokba bocsátkozzunk? Hogy alattomos úszógumit növesszünk, meg a legundorítóbb kinövéseket az érfalainkon? Aztán ötvenévesen szuszogva dögöljünk bele valami megérdemelt szív- és érrendszeri betegségbe?

Nem. Ez a sors akkor várna ránk, ha a főnökünk nem szeretne minket. De ő szeret minket; éppenséggel jobban, mint saját magát. Ő ugyanis minden nap legalább egyszer odaül az asztalához, megkeményíti a szívét, és pizzát és süteményt diktál le a torkán.