Norvég nyelv

Norvégia mindig számos dialektusban gazdag vidék volt. A nyelvjárások sokszínűségét az ország topográfiai viszonyai formálták: magas hegycsúcsok, hosszú, meredek falú völgyek, fjordok választották el egymástól az egyes települések és vidékek lakóit, az éghajlati viszonyok miatt a közlekedési viszonyok is rosszak voltak. Az ily módon egymástól elzárt közösségek nyelvjárása így egyre nagyobb eltéréseket mutatott.

Többek között ez az oka annak is, hogy a több évszázados dán megszállás és az azzal járó nyelvi egységesítési törekvések sem jártak sikerrel egy egységes norvég nyelv megteremtésében. (Norvégiában több évszázadon át a dán volt a hivatalos nyelv.)

A norvég nyelv eredete az óészakiban keresendő, melynek tulajdonságait a mai izlandi nyelv őrizte meg leginkább. A feröeri nyelv és éppúgy a norvég származék nyelve, valamint a grönlandi norvég nyelv is, amely azonban ma már kihalt. A Hanza-kereskedelem virágzása alatt a középalnémet gyakorolt jelentős hatásokat a norvégra, számos jövevényszóval gazdagítva azt. (A középalnémet a Hanza-szövetség hivatalos, kereskedelmi nyelve volt.)

Norvégia 1380 és 1814 között dán fennhatóság alatt állt először perszonálunió, majd reálunió formájában (Dánia–Norvégia). Ez alatt az idő alatt a régi norvég írásbeliség elkopott, majd 1450-ben hivatalosan is bevezették a dán írásbeliséget az országban.

Az eredeti norvég dialektusokat a vidék lakossága azonban tovább használta. Az 1814-es Dániával való szakítással kezdett kibontakozni Norvégiában egy romantikus-nacionalista hullám, mely kapcsolatot keresett a középkori (azaz a dán megszállás előtti) norvég írásbeliséggel.

 

Az 1850-es években Ivar Aasen költő és nyelvész megteremtette a landsmålt, azaz „az ország nyelvét”, melyet 1929 óta nynorsk-nak neveznek. A cél az volt, hogy a nép "visszakapja" a norvég írásbeliséget. Mivel az új írásbeli nyelv a társadalom felső rétegeinek dán írásbeliségével szemben jött létre, a nynorsk lassanként a demokratikus mozgalmak egyik jelképévé vált. 1885 óta a landsmål/nynorsk nyelv hivatalosan elismert írásbeli nyelv. Az új nyelv alapja nem egy dialektus volt (mint a német esetén a Wittenberg körüli nyelvjárás, vagy az olasz esetén a Firenze környéki nyelvjárás), hanem egy nyelvész által mesterségesen megalkotott logikus rendszer, melyet Aasen az összes norvég dialektus "keverékéből" gyúrt össze. A 20. század folyamán a nynorsk nyelvet számtalanszor megreformálták, és egyre közelebb került az ország keleti részén beszélt bokmål nyelvjáráshoz.

A nynorsk mesterséges voltát jól ellensúlyozza a tény, hogy a nyelvjárás alapját a norvég dialektusok képezik.

Knud Knudsen gimnáziumi tanár szintén egy nyelvi reform kezdeményezője volt. Nevéhez köthető az 1862-es helyesírási reform, melyet a parlament nagyobb részben jóváhagyott, és mely a riksmål (a "birodalmi nyelv") alapja lett. A rendszert 1929-ben a bokmål (kb. ~írott nyelv) névre keresztelték.

A norvég nyelvnek a fentiek szerint két változata fejlődött ki:

1. riksmål (a "birodalmi nyelv"), a bokmål megnevezésű alcsoporttal, valamint
2. landsmål (az "ország nyelve")

1929 óta a riksmål hivatalos megnevezése bokmål, a landsmål hivatalos megnevezése pedig nynorsk.

Megemlítendő a samnorsk-mozgalom (kb. ~össznorvég-mozgalom) mely a norvég nyelv egy samnorsk nevű változatát ismeri el nem hivatalos köznorvég nyelvi formaként.

A nynorsk változat követői 1944-ig egyre gyarapodtak, azonban napjainkra a beszélők száma Norvégia lakosságának 10-15%-ára szorítkozik. Ennek számos oka van. A norvég politikai és gazdasági központot alkotó Oslo városában a nynorskot mindig is hidegséggel fogadták, és nem tudott mélyen gyökeret verni a társadalom széles rétegeinek körében.

A 20. század folyamán a norvég nyelv változatai számos nyelvi reformon mentek keresztül.

Példák a bokmål és a nynorsk változatra:

A nyelvi reformok ellenzői, akik csökkenteni szeretnék a különbségeket a bokmål és nynorsk között, az általuk ápolt nyelvváltozatra a riksmål megnevezést használják. Ennek tipikus jegyei között sorolható fel például a dán számnevek használata, valamint olyan szóalakok használata, mint az efter (=után) az etter helyett, vagy a sne (=hó) használata a snø helyett. De megemlítendő a nőnem használatának teljes elvetése is, például boken (=könyv) a boka helyett, vagy a kettős hangzók elkerülése (sten használata a stein helyett).

Az ún. høgnorsk (~felnorvég, vagy standard norvég) a nynorsk egyik nem hivatalos változata. Egy olyan nyelvi forma, mely az Ivar Aasen által kifejlesztett landsmålhoz hasonló, azonban követői nem ismerik el a nynorskon 1917 után végrehajtott változtatásokat.

Ezt a nyelvi változatot írásban csak egy kisebb norvég csoport használja, de egyes elemei utat törnek a norvég írásbeliség számos területén. Az írásmód sok esetben régiesnek hat, de beszédben alig megkülönböztethető. A høgnorskban kevés az idegen szó, inkább eredeti norvég szavakat próbál használni. Ebben a nyelvi változatban számos írásbeli mű hozzáférhető.

A norvég állam mind a nynorsk, mind a bokmål nyelvi változatokat elismerte. A nyelvi törvény értelmében állami hivatal nem részesítheti előnyben egyik változatot sem a másikhoz képest 75%-nál nagyobb mértékben, mely rendelkezés a gyakorlatban azonban sokszor nem valósul meg - és a nynorsk inkább háttérbe szorul. Az állami hivatalok, valamint a fylkének nevezett kormánykörzetek a nekik feltett kérdéseket ugyanabban a nyelvi formában kell megválaszolniuk, melyben a kérdést feltették. A községek szintjén a községnek azt a nyelvváltozatot kell használnia, mely a saját vidékén hivatalosan elismertként nevezett meg.

A nynorsk a községek 27%-ának hivatalos nyelve. Ez a népesség 12%-ának felel meg. A fennmaradó hányad vagy a bokmål változatot használja, vagy egy semleges, helyi változatot (mely azonban leggyakrabban a bokmål egyik alváltozata). Az iskolákban és egyházi községekben a nynorsk hivatalos használata kicsit elterjedtebb. Az általános iskolákban a tanulók 15%-a használja a nynorsk változatot iskolai nyelvként. Az egyházi községek 31%-ában a nynorsk a prédikáció és liturgia nyelve.

Földrajzi tekintetben a nynorsk inkább a nyugati, fjordokban gazdag vidékeken elterjedt, valamint a központi hegyes-völgyes vidékeken, így Hallingdal, Valdres, Gudbrandsdal vidékein, valamint délen Setesdal és Nyugat-Telemark vidékein. A bokmål ezzel szemben inkább délen elterjedt.

Regionális szinten a nynorsk a következő kormánykörzetek (fylke) hivatalos nyelve: Hordaland, Sogn og Fjordane valamint Møre og Romsdal. A bokmål változatot két kormánykörzetben használják hivatalos szinten, Vestfold, és Østfold körzetekben. A többi tizennégy fylke nyelvi szempontból semleges.

A Norvég Tanács nyelvi határozata garantálja a dán és svéd nyelvhasználatot a hivatalos írásokban. Ez a megegyezés kölcsönös az érintett államokkal.

A bokmål és a nynorsk írott nyelvek, melyek kiejtése azonban nem rögzített. A kiejtés szabályait elsősorban az adott dialektus, és az általa megszabott nyelvtan határozza meg. Számos kiejtési szabály vonatkozik a norvég nyelvre, melyek regionális eltéréseket mutatnak. Általánosságban így csak nagyon kevés stabil kiejtési szabály adható meg, ezek közé tartozik például a „-t” elhagyása a határozott névelő esetén (det / -et), valamint a „-g” elhagyása az -ig végződésű szavaknál.

Az ö-hang írásképe a norvégban Ø ø, az ä-hang írásképe Æ æ, az o-hang sokszor Å å formában jelenik meg, míg maga az o íráskép az u-hangot reprezentálja. Példák: bo [buː] „lakni”, dør [døːr] „ajtó”, ærlig [æːrli] „őszinte”. A norvég u kiejtése legtöbbször [ʉ], azonban nazális kapcsolat előtt [u]. A hangsúlytalan e "schwa-hangként jelenik meg ([ə]), az y pedig az ü-hang egyik zárt változatát írja le ([y]).

A legtöbb norvég dialektus elöl képzi az r-hangot (pörgeti), néhányban azonban előfordul a hátul képzett r-hang is (hasonlóan a dánhoz, vagy a felnémethez). A dager kiejtése tehát [daːgər] (nem pedig [daːgɐ], mint az a németben lenne)

A norvég s mindig zöngétlen. A norvég v és hv kiejtése v (szemben a némettel és hollanddal)

Speciális hangkapcsolatokat képeznek az alábbiak

• sj, skj, melyek kiejtése [ʃ], például nasjon [naʃuːn] (=nemzet)
• gj, hj, lj, melyek kiejtése [j]
• tj
• a kj kiejtése [ç], például: kjøre [çøːrə] (=vezetni)
• az rs kombináció egyes dialektusokban [ʃ]-ként fordul elő, például vær så god! [værsɔgu:], vagy [væʃɔgu:] (=tessék)

Magas magánhangzók előtt (i, y, ei, øy) az alábbi különleges szabályok érvényesek:

• az sk kiejtése [ʃ], például ski [ʃiː] (=sí)
• a g kiejtése j, például gi [jiː] (=adni)
• a k kiejtése [ç], például kirke [çirkə] (=templom)

A c, q, w, x, z betűk csak idegen szavakban fordulnak elő. A germán nyelvekben megszokott ck kombinációt a norvég kk-ként írja. A qu- helyébe kv- lép, a ph/th/kh helyett a norvég egyszerűen f/t/k írásjelet használ. A németben előfordulő z (például Zentrum) helyét az s veszi át, például sentrum / senter, vagy sukker (=cukor).

A bokmål változatban a fenti szabályok alól kivételt képeznek pl: det [de] (=„az”), -et [ə] (=„az”), de [diː] (=„ők, azok”), og [o] (=„és”), jeg/meg/deg/seg [jæi mæi dæi sæi] (=„én/engem/téged/neki”).

Beszélő szerint a hosszú a-hang sokszor egy o-hoz hasonló hanggá módosul, mely hasonló az angol „call” szóban megjelenő hanghoz, míg az æ sok esetben inkább á-ként hallatszik. Az y és i hangok közötti különbség gyakran elmosódik. Szintén dialektus szerint változhat az ei kettős hangzó kiejtése, mely lehet [æj] vagy [aj]

A norvég nyelvben 18 magánhangzót és 7 diftongust (kettős hangzó) különböztetünk meg:

A norvég kettős hangzók: /æi øy æʉ ɑi ɔy ʉi ui/, melyekből megkülönböztetünk hosszú és rövid változatokat.

A norvég nyelvben 23 mássalhangzó van, melyek közül öt retroflexív, melyek allofónnak tekintendők. Utóbbiak azokban a dialektusokban, melyek nem pörgetik az R-et, nem fordulnak elő.

A norvég egyike az olyan ritka európai nyelveknek, melyek egyes szavakhoz konkrét hanglejtést, ún. tonémát rendelnek hozzá. A norvég tehát tonális nyelv, mely azt jelenti, hogy vannak olyan szópárok, melyek jelentéskülönbségét csak a hanglejtés jelöli. Megkülönböztetünk 1-es és 2-es számú tonémát.

A tonéma 1 emelkedő hanglejtésű, a szó a hangsúlyos szótagnál kezdődik. Így ejtjük az összes egy szótagú szót, az idegen szavak többségét és némely többszótagú, norvég eredetű szót is.

A tonéma 2 összetett hanglejtésű: a hangmagasság először ereszkedik, majd emelkedni kezd, míg végül magasabban zárul, mint a szó elején volt.

Fontos megjegyezni, hogy a nyelvjárásokban ezek a tonémák megváltozhatnak, vagy akár azonosak is lehetnek, de pont ezek adják a norvég nyelv dallamosságát, amit már első hallásra megfigyelünk.

(A fenti tételek egy az egyben vonatkoznak a svéd nyelvre is.)

Az alábbiakban a bokmål nyelv ABC-jének kiejtését tárgyaljuk, ahol a kiejtés eltér az azonos jelölésű magyar betűtől.

Magánhangzók:

• å - magyar o hang, pl.: bokmål - „könyvnyelv”
• ø - magyar ö hang, pl.: bjørn - medve
• æ - magyar á hang, pl.: å være - lenni
• u - magyar ü hang, pl.: hund - kutya
• o - magyar u és o hang is, arra hogy mikor melyiket kell ejteni, nincs szabály, az esetek többségében u hang, pl.: bok (ejtsd: buk) - könyv, de pl.: tolv (ejtsd: tol) - tizenkettő
• y - nincs magyar megfelelője, ajakkerekítéses i hang, mintha ü-t akarnánk mondani, de egy i-t préselünk ki a szánkon, pl.: by - város

Mássalhangzók:

• c - idegen eredetű szavakban, lehet sz pl.: cirka (ejtsd: szirka) - cirka, vagy k pl.: Canada - Kanada
• d - szó végén hosszú magánhangzó után nem ejtjük
• g - e, i és y előtt j-nek ejtik, de az eg kapcsolatban is j hang lesz; szó végén nem ejtik, pl.: viktig - fontos
• k - aspirált, de szó belsejében nem
• p - aspirált, de szó belsejében nem
• t - aspirált, de szó belsejében nem; semlegesnemű szavak végén nem ejtik, pl.: ordet (ejtsd: úre) - a szó
• q, w, x és z - csak idegen eredetű szavakban fordulnak elő

Mássalhangzó-kapcsolatok:

• hv és hj a betűkapcsolatban a h hang néma, nem ejtjük, pl.: Hva? - Mi?
• gj betűkapcsolatban a g hang néma, nem ejtjük, pl.: igjen - újra
• ki, kj és ky betűkapcsolatokban a k-t egy zöngétlen j-ként kell ejtenünk, mint a magyar köpj vagy rakj szavakban, pl.: kirke - templom, kjekk - jóképű, kyss - csók
• tj ugyanolyan hang, mint az előbbi, pl.: tjue - húsz
• sj és skj mint a magyar s hang, pl.: sjåfør - sofőr, skjegg - szakáll
• sk ejtése lehet magyar s vagy sz, ami függ a követő magánhangzótól, ha magas hangrendű (e, i, u, ø) akkor s hang, ha mély hangrendű (a, o, å, æ) akkor sz hang lesz; pl.: ski - sí, skog - erdő

Asszimilációk:

• ld néma a d, pl.: kveld - este; de magánhangzó előtt ejtjük, pl.: aldri - soha
• nd lehet nn vagy n hang is, pl.: hund - kutya; de magánhangzó előtt nd pl.: andre - másik (második stb.)
• lv lehet lv de ll is, pl. előbbire: tolv - tizenkettő; pl. utóbbira: halv - fél
• rd egy sima r hang, pl.: bord - asztal

Hangsúly:

A hangsúly - mint a legtöbb germán nyelvben - az első szótagon van, de a hosszabb szavakban a további szótagokon is lehet a főhangsúly: betale, levere stb. Az ősi norvég szótövek sajátos zenei hangsúllyal ejtődnek: ereszkedő és ereszkedő-emelkedő.

Kvantitás:

A magánhangzók hosszúságát külön írásjel - eltérően mondjuk a magyartól - nem jelöli. Általában hosszú magánhangzó nyílt szótagban (adel), zárt szótagban egy mássalhangzó előtt (tog), rövid pedig két mássalhangzó előtt (godt). A hangsúlytalan szótagokban csak rövid magánhangzók vannak.

forrás: Elisabeth Ellingsen, Kirsti MacDonald - På vei tankönyv és På vei arbeidsbok munkafüzet; 1999

Hasznos kifejezések a bokmål nyelvjárásban.

• Ja = Igen
• Nei = Nem
• Velkommen = Üdvözöljük
• Hyggelig å treffe deg = Örvendek
• Ha det bra = Viszlát
• Takk = Köszönöm
• Mitt navn er … = A nevem …
• Snakker du engelsk/ungarsk? = Beszél angolul/magyarul?
• Beklager, jeg snakker ikke norsk = Sajnálom, nem beszélek norvégul
• Kan du hjelpe meg = Segítene?
• Hvor er toalettet? = Merre van a WC?^[2]

 

Tekintsd meg a Wikipédia norvég nyelvű változatát!

• Online szótár kiejtéssel
• Norvég nyelv.lap.hu - linkgyűjtemény

Ez a nyelvészeti tárgyú lap egyelőre csonk (erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle!