1887 novembere. A Plumstead park felé biciklizik a Tottenham Hotspur Football And Athletic Club gimnazista srácokból álló csapata, hogy megmérkőzzön a Royal Arsenal nevű lőszergyár melósaival, egy barátságos mérkőzés keretében. A meccset 1-2-es vendégvezetésnél, 15 perccel a vége előtt lefújják, a besötétedés okozta rossz látási viszonyok miatt… Ma összecsap Észak-London két elitalakulata, és ennek a találkozónak - a kölcsönös utálat mellett - ezúttal komoly tétje is van, hiszen a Spurs a negyedik helyre hajt, míg a Gunners célja az arany, de a legfontosabb természetesen egymás sárba taposása. Mivel mi személyesen nem ismerünk, sem Tottenham, sem Arsenal szurkolót, illetve ismerünk, csak letagadjuk legelkötelezettebb kommentelőink segítségét kértük a derbi beharangozásához, és vadkutya másodmagával eleget is tett a kérésnek. Az ellenvélemény az igazi barátság - hajtás után Menny és Pokol házassága az angol labdarúgásban.
Az Arsenal és a Tottenham Hotspur mind a mai napig tartó, antagonisztikus ellentéte az egyik legősibb futballháború az angliai sportág történetében. Méltón tisztelegve a sport, s egyben a futball huliganizmus hagyományai előtt, arra kértem a helyi Spurs erőt legattraktívabb volumenben képviselő Woland urat, kerítsük unióba tudásunk és forrásaink legjavát, s tegyünk egy próbát az esti hangulat felfokozására.
Szóval a North London Derby futballtörténelmi különkiadását kezdjék a „Csirkék”, ma ők a házigazdák!
Ha nem vártam volna az utolsó pillanatig a Derby beharangozójának rám eső részével, akkor talán kevésbé letargikus bekezdések merednének a Kedves Olvasóra. Vadkutya mester - lejjebb megtartott - nagyon informatív, pontos és megbecsülendő történelemórájával ellentétben én inkább azt próbálom felvázolni, hogy a semleges szurkolóknak miért is kell Tottenham sikeréért szorítaniuk ma este. A kezdetekről a terjedelem ésszerűsítése végett nem mondanék sokat, de a legfontosabb tényt semmiképpen sem hallgatnám el: első és mindeddig utolsó ligán kívüli csapatként a gárda megnyerte az FA kupát 1901-ben, a képen a győztesek láthatók.
Amíg a Spurs becsülettel játszotta a focit, addig az Arsenal szorgalmasan adta el apránként a lelkét az ördögnek. (Na, nem tartott sokáig.) Első osztályú tagság megvásárlása, hívatlan beköltözés a Spurs-telek végébe, miegymás - már a legelső meccsünket is félbeszakítatták, mert nyerésre álltunk! ("Sötétedés miatt" a nagy lóf@szt!)
Hogy mindez miképpen is történt?
A London délkeleti részén található Woolwich-ben már a XVII. század vége óta működött egy lőszer- és fegyvergyár, amely a Royal Arsenal nevet viselte. 1886 októberében aztán a gyár Dial Square nevű műhelyének dolgozói úgy határoztak, a közösbe dobják előző havi fölös keresetüket, vesznek belőle egy labdát, s kipróbálják az akkoriban egyre népszerűbb sportágat: a futballt. A legtöbbet David Danskin áldozott a konyhapénzből, s többek közt az ő javaslata volt, hogy a csapat nevéül műhelyük nevét válasszák. A Dial Square 1886. december 11-én lépett pályára először, s 6 gólt hintett az Eastern Wanderers ellen, miközben egyet sem kapott. Mindez arra ösztökélte a munkásokat, hogy ne csak hétvégi hobbiként foglalkozzanak a labdarúgással. Karácsonykor összeültek, s megtörtént az első névváltoztatás Royal Arsenal-ra, illetve a csapat színéül a piros-fehér összeállítást választották, mivel az egyik alapító, Fred Beardsley korábban már játszott a Nottingham-ben, s egykori egyesületétől kapott egy csapatra való piros mezt.
Azt is ekkor döntötték el, hogy a gárda pályája a Plumstead Common nevű parkban lesz. Innen 1888-ban a Manor Ground-ra költöztek, és ott nyerték meg első kupájukat is, a London Charity Cup-ot. 1893-ban az egyesület felvételt kért a profiligába, s be is engedték őket a másodosztályba, a Liverpool és a Newcastle United társaságában. A klub 11 évet töltött a másodvonalban, míg 1904-ben Harry Bradshaw személyében profi edzőt szerződtettek, aki első szárnycsapásra felvezette a gárdát a legjobbak közé. A bajnokságban a Woolwich Arsenal egy jó középcsapatnak számított, egészen az 1930-as évekig egyike volt a komolyabb sikerek nélküli angol kluboknak. Több évre kiesett a második sorba, majdnem csődbe is ment, s ennek következtében történtek meg azon lépések, amelyek a két észak-londoni klub rivalizálásának gyűlölet szintre való emelkedését a legnagyobb mértékben segítették.
Gyűlölet, no igen. Angolországban a futball egyfajta vallás, melynek a gyűlölet elemi résztvevője, velejáró tényező. Kimondva, kimondatlanul.
Kétségtelen, hogy a foci Angliában tekinthet vissza a legrégibb hagyományokra, így a futball huliganizmus is igen mély gyökerekkel bír a szigetországban. A feljegyzésekből tudjuk, hogy a középkori angliai meccseket, ahol a foci ősét játszották, meglehetősen áthatotta az erőszak: a mérkőzéseken a labda sokszor csak lényegtelen kellékként szerepelt, hiszen a jelesebb egyházi ünnepeken megrendezett összecsapások jó alkalomnak bizonyultak arra, hogy a régi sérelmek miatt egy-egy falu rendezze a számlát a rivális közösségekkel. A durva játék rendszerint felfokozott hangulatú erőszakba, majd féktelen ivászatba torkollott.
Így nem meglepő, hogy II. Edward király már 1314-ben rendeletben tiltja ezen közösségi erőt teremtő, erőszakos láb-labda(-ököl-térd-könyök-fej) játékot. Hogy ennek a tiltásnak nem sok foganatja volt, azt mutatja, hogy 1477-ben IV. Henrik, majd 1596-ban VII. Henrik is hasonló ediktumot kénytelen kibocsátani. Igazából csak a XIX. században tették meg az első határozott lépéseket a foci szabályok közé szorítására, a futball azonban a múlt század elején is a munkásosztály sportja maradt – annak minden csiszolatlanságával együtt. A modern kori labdarúgás – ellentétben a középkorival – már nézők előtt zajlott, és célja is elsősorban ennek a közönségnek a szórakoztatása volt. A harci színezet azonban ennek ellenére megmaradt. Ahogy a labdarúgás a XIX. század végén egyre népszerűbb lett Angliában, úgy jártak ki egyre többen a mérkőzésekre is. Az első FA-kupa-döntőt 1872-ben még csak 2000-en látták a Kennington Ovalban, de 15 évvel később már ugyanott 22 ezren jelentek meg, az 1901-es fináléra pedig már 115 ezren zsúfolódtak össze a Crystal Palace nevű létesítményben. Természetesen a bajnoki mérkőzéseken is egyre magasabb lett a nézőszám, és az első szurkolói rendbontások sem maradtak el, ezekről már az 1880-as évekből akadnak feljegyzések. Akkoriban azonban ez egyáltalán nem számított jellemzőnek, talán azért, mert nem volt szokás idegenbeli mérkőzésekre járni, a stadionokat általában a hazai szurkolók töltötték meg. És a megtöltötték kifejezés ezúttal egyáltalán nem túlzás: jó néhány klub történetében az 1930-as években jegyezték fel a mai napig élő nézőcsúcsot: a St. James' Parkban, a Stamford Bridge-en, vagy éppen a Highbury-ben, és igen, a White Hart Lane-en is…
Az észak-londoni „pofozkodást” vélhetően a lőszergyáriak kezdhették, nem volt mit tenni, sötétben futballozni nem lehet - ellenben hőzöngeni igen. Az 1899-es Northumberland Park-i meccsen már 14 ezren voltak jelen, ami akkor rekordnak számított a Tottenham otthonában. Az első élvonalbeli mérkőzésükre 1909. december 4-én került sor, ami 1-0-s Woolwich-i győzelmet hozott. Ennek ellenére a következő években nem szerepelt valami fényesen a piros-fehér alakulat a bajnokságban.
Többek közt 1911 decemberében 5-0-val a Spurs is átgázolt a Woolwich-en (bezonyám), így 1913-ra már egy vonallal lejjebb is találta magát. Mindeközben egy Henry Norris nevű úriember kezében kezdett központosulni a klub feletti hatalom, aki korábban a Fulham elnöke volt. A törvényesség határait gyakran átlépő pénzügyi manőverek nagy mestereként elhíresült Norris kezdetben azt akarta elérni, hogy a két klub fuzionáljon, majd miután ez nem jött össze, 1913-ban délről északra költöztette a gárdát, mivel sikerült a mai Highbury területét kibérelnie, később megvennie. A költözést az akkoriban legnagyobb észak-londoni klub, a Tottenham nem nézte jó szemmel, tekintve azt, hogy csak pár utca választotta el őket egymástól.
Az első North London Derby-t 1914. augusztus 22-én játszották a White Hart Lane-en. Annak ellenére, hogy a Tottenham a legfelsőbb osztályban szerepelt, az Ágyúsok 5-1-es győzelmet arattak. (muhaha)
1919-ben indult újra a bajnokság a világháború miatti szünet után, és a liga úgy döntött, hogy két klubbal bővíti az élvonal létszámát. Az 1914 óta immár The Arsenal névre hallgató alakulat a másodosztályban csak ötödik lett, így alaphelyzetben maradnia kellett volna abban az osztályban. Norris-nak azonban sikerült valahogyan elérnie, hogy csapata az első vonalban utolsó helyen végzett Spurs helyett felkerüljön a legjobbak közé.
Állítólag Norris puszipajtása volt a liga akkori elnöke, a Liverpool tulajdonosa, John McKenna, és a testület tagjai közül többen is komoly bankókkal a zakózsebben távoztak a szavazó ülés után…
…ami jó adag olaj volt a tűzre.
A Spurs-nél lement a függöny, dühből bajnok lett, s rögtön visszajutott az élvonalba, így a két gárda első ütközete 1921-ben már futballt csak nyomokban tartalmazó „pogóra” sikeredett, lévén, hogy a játékosok sem ittak egymás korsójából. A felfokozott hangulat a lelátókon is kifejtette a hatását, s a következő évek mérkőzésein ez szemernyit sem változott. Az FA nem nézte jó szemmel, hogy London ezen 4 mérföldes körzetében olykor elszabadulnak az indulatok stadionokon innen és túl, így zártkapus meccsekkel sújtotta a klubokat addig, míg rendet nem tesznek a pályán, s azon kívül is. (A témával foglalkozó szakirodalom szerint a szigetországban ezek az incidensek kirívó eseteknek számítottak még akkor, ugyanis valódi, modern értelemben vett, szervezett futball huliganizmusról csak a hatvanas–hetvenes évektől beszélhetünk.) A szankcióknak köszönhetően az Arsenal-Tottenham rivalizáció nagymértékben lecsillapodott, melyet mindenképp segített, hogy 1928-ban a Spurs gyenge teljesítménye miatt kiesett az élvonalból, s nem is jutott vissza egészen 1950-ig. Ez persze nem jelentette azt, hogy olykor nem csattant el pár józanító, holdfényes saller a két közeli kocsma bejárata előtt…
Az ötvenes évek Tottenham-e a futball egyetemes evolúciójában is fontos szerepet töltött be: a "push-and-run" taktika a gyors, folyékony csapatjáték egyik első, látványos és sikeres manifesztációja volt. A látványos, szórakoztató foci az 50-es évektől folyamatosan a Tottenham sajátja volt. A legendás Bill Nicholson ekkor volt játékos-pályafutása végén, az évtized utolsó éveitől pedig edzőként szolgálta a klubot (különböző szerepekben összesen 68 évig dolgozott a Spurs-nek!). Edzőkent első meccse egy 1958-as Tottenham - Everton volt és a 10-4-es végeredmény mindent elmond a filozófiájáról. Ez a gondolkodásmód tovább élt a későbbi Tottenham-edzők tudatában is, a legjobban talán Danny Blanchflower fogalmazta meg: "A foci a dicsőségről szól, arról, hogy stílusosan, szépen tesszük a dolgunkat, arról, hogy nekimegyünk az ellenfélnek és legyőzzük őket, és nem arra várunk, hogy belehaljanak az unalomba."
A csapat az ötvenes évektől kezdve hemzsegett a labdazsonglőröktől: Jimmy Greaves, Ricky Villa, Ossie Ardiles, Glenn Hoddle, Chris Waddle, Gary Lineker, Paul Gascoigne, Jürgen Klinsmann, David Ginola, vagy éppen Dimitar Berbatov (a két évvel ezelőtti) és Luka "Moddle" Modrics mind-mind a szemet gyönyörködtető játék hagyományát erősítették a White Hart Lane-en.
Ha már tanult kollégám a futball evolúciójáról tett említést, ne menjünk el az ember mellett, aki forradalmasította futballt. A látványos játékot nem volt nehéz ellesni a szomszédból, ugyanis amíg a Tottenham a másodosztályban szerencsétlenkedett, addig az Arsenal első, s talán legfényesebb korát élte, köszönhetően a klub történelmének minden kétséget kizáróan legkarizmatikusabb, legkiemelkedőbb személyiségének, valamint a kor alighanem legnagyobb futball-koponyájának: Herbert Chapman-nek. Chapman hatása nem csupán a WM-rendszer kiötlésében merült ki: az egyik első támogatója volt az esti, villanyfényes mérkőzések rendezésének, az ő tanácsára vezették be a mezek számozását Angliában, neki köszönhető, hogy a tiszta piros Arsenal-mez fehér gallért kapott.
Ő járta ki, hogy a Highbury közelében lévő metróállomást Gillespie Road-ról Arsenal-ra kereszteljék át. A taktikai újítások mellett rendületlenül hitt a fizikai felkészítésben, s az igen szigorú edzésterv mellett az elsők között alkalmazott fizikoterapeutákat és masszőröket a futballban, illetve nyitottá tette a játékosait, hogy hetente tartsanak megbeszéléseket, s űzzenek más sportot is, legfőképpen a golfot. De még a Highbury akkori eredményjelzőjét is ő tervezte...
1930 és 1935 között az Arsenal kereken 530 gólt rúgott a bajnokságban, több mint kétszer annyit, amennyit kapott, három szezonban is 100 gól felett teljesített. Mindez 4 arany- és 1 ezüstéremhez segítette a csapatot, s ennek köszönhetően végérvényesen is felkerült a világ futballtérképére. ITT kezdődik a „korszakos csapat” fogalma, btw…
Érdekes tény, hogy Chapman játékosként a Tottenham soraiban is megfordult (másik 11 klub mellett), 1905-1907 között 42 meccsen lépett pályára, s 16 góllal boldogította a „csirkelábúakat”.
A Tottenham nevéhez fűződő fontosabb mérföldkövek:
- első brit csapatként nyert egymás utáni években bajnoki címet a másod- ill. első osztályban ('49-'50, ill. '50-'51)
- a világháborúk utáni első angol csapatként duplázott (FA kupa + bajnokság, 1961)
- első brit csapatként európai kupát nyert (Tottenham - Atletico Madrid 5-1, 1963 - máig holtversenyben a legnagyobb arányú európai kupadöntős győzelem)
- az UEFA-Kupa első kiírásának győztese (vs. Wolverhampton, 1972)
- a Manchester United mellett az egyetlen angol csapat, amely az 1950-es évektől kezdve minden évtizedben nyert valamilyen rangos trófeát.
Ezzel szépen el is érkeztünk a letargiához...
Két héttel korábban még úgy volt vele az egyszeri Yiddo (Tottenham szurkolói "Yiddo"-ként is ismertek, ez annak hangzik ami: a korai időkben Tottenham kerület jó pár zsidó családnak szolgált lakóhelyéül, s ez sajnos bárhol és bármikor garantálja a rivális csapatok egyes szurkolóinak rasszista megnyilvánulásait), hogy az a fránya, exkluzív negyedik hely tulajdonképpen elérhető, s emellett még egy FA kupadöntő is ott mosolyog ránk. Ehhez képest a Sunderland és a Portsmouth kb. derékba törte a Tottenham addig talán túl jól is sikerült szezonját. Az FA kupa elődöntőt és az EL indulást érő bajnoki helyezést a szezon előtt bármikor aláírtam volna. Egészen biztosan a béka seggét nyaldossa a csapat morálja, két ilyen hét után. Hogy tetézzük a kapitulációs hangulatot, a középpályánk egyetlen valódi harcosa, Sgt. Wilson Palacios is kisárgíttatta magát a következő két meccsre. Lennon is aligha lephet pályára, a csatáraink pedig olyan súlyos impotenciában szenvednek, hogy azt még maga Mutunus Tutunus, a gyümölcsöző farkak római istene sem tudná orvosolni.
Szóval mi mást is várhatna egy Yiddo a szerdai meccstől, mint hősies hazai győzelmet? Sok érvvel ugyan nem lehet ezt alátámasztani. Fáradtak leszünk és csalódottak, a legjobb védekező középpályásunk, a két legjobb hátvédünk és a legveszélyesebb játékosunk sem játszhat. De, talán erőt meríthetünk Mao főtitkár elvtárs bölcs szavaiból, miszerint az éjszaka mindig akkor a legsötétebb (mielőtt vaksötétté válik), mielőtt elkezd kivirradni. Az Emirates-beli őszi meccsen Defoe, Modrics és Lennon nélkül kellett pályára lépnünk, most az első kettő harcra kész. Kb ennyi pozitívumot tudok kikapirgálni az önsajnálat és pesszimizmus szemétdombjáról. Ha a puszta gondolat, hogy egy hazai győzelem szerény személyemet gyermeki boldogsággal töltené el még nem lenne elég ahhoz, hogy a Kedves Olvasó a Tottenham sikeréért égessen el egy-két áldozati bárányt, akkor álljon itt egy lista a két csapat híres-hírhedt szimpatizánsairól:
1. a kék-fehér sarokban: Bob Marley, Salman Rushdie és Harald norvég király,
2. a piros-fehér sarokban pedig: Fidel Castro, Osama Bin Laden és a sógorom.
Maradt még kérdés?
Na, azért. Akkor együtt, jó hangosan: KUKURIKÚÚÚÚÚ!
ps: Judas Cuntbell-t meg ne lássam a Lane-en!!!
Letargia akad itt is. Túllépve azon, hogy valószínűleg idén sem nyerünk semmit, egy pár mondat erejéig kapnék azon a lehetőségen, hogy ebben a posztban mentesülnöm kell az elfogulatlanság nehéz terhe alól. A lenti képen Arséne Charles Ernest Wenger látható, éppen Messi négyese után, megsemmisülve, megöregedve, „nincs ötletem” kifejezéssel az arcán. A másnap megjelent Index-es szösszenet sokaknál – a nem Arsenal szurkolóknál is – kivágta a biztosítékot. Ugyan tény, hogy egy kissé nyers formában és ébresztő jelleggel íródott, de azért egy pillanatra álljunk itt meg, Uraim.
Ez év augusztusában úgy néz ki, hogy végre eljutok a Cote d’Azur-re, ami „köztudottan” Wenger kedvenc nyári pihenőhelye. Ha úgy hozza a sors, hogy az öreg akkortájt mutatja meg hab testét a bícsen, mikor én is éppen egy decis jégert löttyintek az epres jégkásámba, akkor könnyen megeshet, hogy kihasználva a Főnök többirányú nyelvtudását, én is értésére adom: Das ist not áttyityűd, csezeg!
Megkímélnék mindenkit a VALÓDI problémák felsorolásától, aki bejárós a PL posztba, az úgyis látja, hogy ritkán rejtem véka alá a véleményem. Részben – de csak részben – egyetértek Imivel, hogy a sikert nem minden esetben mérik kupákban, Ágyús szurkolóként már azt is „sikerként” könyvelem el, hogy ha egy ép kezdőt ki tudunk állítani. Azonban a szezon végi kérdés már kurva unalmas: MEDDIG…?
A felelősöket innen nehéz megnevezni, egyébként sem varrnék mindent Wenger nyakába. A futball továbbra is szép, a stadion is gyönyörű – ahogy a pöcsöm is, de ezzel annyira távol vagyok még az ágyban elvárt eredményességtől, mint az Arsenal egy kupától. Pénz vagy van, vagy nincs, megfelelő igazolás vagy lesz, vagy nem lesz, egy biztos: a tűzhöz most is közel kerültünk, ahogyan jövőre is így teszünk, efelől kétségem sincs. A többi ebben az évben érzésem szerint a Chelsea – MU duón múlik, illetve azon, hogy építünk-e Wenger-rel közös homokvárat a parton…
A mai összecsapás egyértelmű esélyese az Ágyús alakulat, több szempontból is: kecskeszakállas, fiatal legény voltam még akkor, mikor a Spurs utoljára nyert ellenünk a bajnokságban, illetve az első bajnoki mérkőzés 100. évfordulóján megrendezett meccs közben a stadionból kapott sms („One nil to the Ars… NO! It’s two nil to the Arsenaaaaaaal!”) hűen tükrözte: idén IS erősebb a „Spurs-telek” túlsó fele. Ez persze nem jelent semmit, de reményeim szerint a kék-fehérek ma is úgy jönnek le a pályáról, mint egy jól kiklopfolt mekkcsikken…
Minden negatívum ellenére, továbbra is színtiszta Ágyús szívvel, ma meg főleg: GO GUNNERZ!
A hangulattal egyébiránt ma sem lesz gond.
Welcome to London again, live and direct from White Hart Lane, with The North London Derby, that’s the name of the game!
Az utolsó 100 komment: