Jégpajzs

A jégpajzsok a Föld nagy, egybefüggő részeit hosszú időn át borító jégtakarók. Kialakulásuk feltételei közt jelentős szerepet játszik a tartósan negatív évi középhőmérséklet, a nagy nyári felmelegedések hiánya és a szublimációnál több csapadék; lokálisan az endogén felfűtés (pl. hévforrások) hiánya. A jégpajzsok a szó tágabb értelmében lehetnek tengeriek vagy szárazföldiek. A tengeri jégpajzsokat magyarul selfjegeknek hívjuk (angolul: ice shelf). Ezek a tengermedence olyan részei, amelyen az a fenekéig befagyott; a vízen úszó, tartós, összefüggő jégfelület a jégmező. A szárazföldi jégpajzsokat gyakran belföldi jégtakaróknak nevezik. A magashegységek tetején előforduló, összefüggő eljegesedett területek a jégsapkák.

A szárazföldi jégpajzsok központi részét folyamatosan vastagítja a rá hulló csapadék, miközben peremük szinte a tenger szintjébe simul. Eképpen felszínük olyan, gigantikus lencsére emlékeztet, amelynek felső oldala domború, az alsó homorú. A magasság- és így nyomáskülönbség hatására a jég a központi részekről a peremek felé csúszik. Ez a folyamat a gleccserek mozgásához hasonló, de mindenirányú. A csúszó jégben (jórészt a jég alatti domborzat völgyeit követő) áramlási csatornák alakulnak ki, és ezekben a jég gyorsabban mozog, mint közöttük. A jégpajzs felszínpusztító munkája az exaráció (glaciális erózió); fenékmorénája a till. Aszerint, hogy a jég hány központból áramlik szét, az egységes jégfelületeket több jégpajzsra tagolják.

A földkérget a több ezer méter vastag jég jelentősen megterheli, ezért izosztatikusan megsüllyed, és a jégtakaró elolvadása után több száz métert is emelkedhet.^[1] Ez a folyamat igen lassú, amint ezt a Skandináv jégpajzs elolvadása után még napjainkban is emelkedő Baltikum példája mutatja.

A szárazföldi jég pusztításából kimaradó, a jégárból kiálló szirtek a nunatakok.

A sarkvidékekhez közeli szárazföldek elhelyezkedésének megfelelően Földünk két nagy jégpajzsa a grönlandi és az antarktiszi. Kisebb jégpajzsok alakultak ki az Északi sarkvidéken a Spitzbergák északi és keleti részén, a Ferenc József-föld nagy részén, a Novaja Zemlja és a Szevernaja Zemlja északi részén, valamint a Baffin-föld északi (nagyobbik) felén.

Az antarktiszi jégpajzsból a belföldi jégtakaró 12,5 millió km², ezzel csaknem teljesen beborítja a déli földrészt. Átlagos vastagsága kb. 2500 m, a maximum 4250 m. Többfelé jelentősen túlterjed a kontinens határain; a nagyobb tengeri részeknek külön nevük van:

• Ross-selfjég,
• Filchner-Ronne-selfjég:
  • Ronne-selfjég
  • Filchner-selfjég,
• Larsen-selfjég
• Campbell-selfjég,
• Wilkins-selfjég
• Amery-selfjég.

A pajzs tengerbe nyúló pereme a gleccserekhez hasonlóan borjadzik; a leszakadt jéghegyeket az Antarktiszi áramlás sodorja magával.

Az Antarktiszt borító jeget a szétáramlási központok alapján kétfelé tagolják:

• Kelet-antarktiszi jégpajzsra (ez a nagyobb) és
• Nyugat-antarktiszi jégpajzsra.

Főleg a Kelet-antarktiszi pajzs alatt a Föld belső hője többhelyütt kiolvasztotta a pajzs alját; ezeken a helyeken jég alatti tavak alakultak ki.

A Grönlandi jégpajzs pereme csak elvétve éri el a tengert a part erősen tagolt szakaszain. Területe 1,7 millió km², átlagvastagsága 1600 m, legfeljebb 3400 m. A pereme és a tenger között maradt sziklák a nunatakok.

A pleisztocén legutóbbi eljegesedése alatt Európa északi részén a Skandináv jégpajzs terpeszkedett. Ez legnagyobb kiterjedését, kb. 6 millió négyzetkilométert 29 000 éve, a Würm hidegcsúcs (angolul: Last Glacial Maximum, illetve LGM) idején érte el. Ekkor déli határa Közép-Angliától a Kárpátok vonaláig húzódott; a Kárpát-medencében egybefüggő jégtakaró sosem alakult ki.

Ebben az időben Észak-Amerika nagy részét három nagy, csaknem összeérő jégpajzs borította. Együttes területük elérte a 12 millió négyzetkilométert.

• külső felszínformáló erők
• ősfolyamvölgy
• Rogen-moréna
• óz (forma)
• sérsziget
• negyedidőszak
• Az Antarktisz földrajza
• Az Antarktisz jege

• Magyar nagylexikon X. (Ir–Kip). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2000. 248. o. ISBN 963-9257-02-8  
• Magyar nagylexikon III. (Bah–Bij). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Akadémiai. 1994. 519–520. o. ISBN 963-05-6821-7