Ferdinando Paër

Ferdinando Paër
Ferdinando Paër François-Séraphin Delpech litográfiája
Életrajzi adatok
Születési név	Ferdinando Francisco Pär
Született	1771. június 1. Parma
Elhunyt	1839. május 3. (67 évesen) Párizs
Sírhely	Père-Lachaise temető
Pályafutás
Műfajok	opera
Tevékenység	zeneszerző, karmester
A Wikimédia Commons tartalmaz Ferdinando Paër témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Ferdinando Paër vagy Ferdinando Paer (eredetileg Ferdinando Francisco Pär; Parma, Parmai Hercegség, 1771. június 1. – Párizs, Franciaország, 1839. május 3.) itáliai születésű, 1807-től Franciaországban élő és alkotó zeneszerző, karmester. A 19. század első évtizedeiben Simone Mayr mellett az olasz operairodalom legjelentősebb, napjainkra népszerűségét vesztett alakja. Az első komponisták egyike, akik a nagyopera (opera seria) és a vígopera (opera buffa) között álló ún. „félkomoly opera” (opera semiseria) műfajában alkottak maradandót.

Parmában született, édesapja, a német származású Giulio Pär a hercegi udvari zenekar trombitása és kürtöse, édesanyja Francesca Cutica volt. Ferdinandót Pär néven anyakönyvezték és közel negyvenéves koráig maga is így írta alá nevét, csak 1810-ben tért át a Paër alakra. Zenei tehetségére apja korán felfigyelt, s a fiú Gian Francesco Fortunatinál és Gasparo Ghirettinél tanult zeneszerzést. Első, Orphée et Euridice című melodrámáját húszéves korában, 1791-ben láthatta szülővárosa nagyközönsége. 1792-ben a karnevál idején mutatták be Velencében Circe című rondóját, amellyel nagy feltűnést keltett. Ennek librettóján Paër már mint a parmai herceg karnagya (maestro di cappella) szerepelt, holott e címét hivatalosan csak 1792. július 23-án kapta meg. Még ugyanabban az évben sikert aratott Parmában színpadra állított, Le astuzie amorose című vígoperájával, s a következő években Itália-szerte játszották műveit.

1796-ban a Parmai Hercegséget elfoglaló Bonaparte Napóleon csapatai elől Velencébe költözött. Ott színházi karmester lett, és feleségül vette Francesca Riccardi operaénekesnőt. 1797-ben nejét a bécsi operaházba szólította szerződése, Paër pedig – követve feleségét a császárvárosba – elnyerte a Kärntnertortheater zeneigazgatói állását. Bécsben énekmestere lett Ferenc császár legidősebb leányának, Mária Ludovika főhercegnőnek (a későbbi Mária Lujza francia császárnénak). 1801-ben a szász választófejedelem, III. Frigyes Ágost hívta meg drezdai udvarába, ahol Paër 1803. január 29-étől kapellmeister (udvari karmester és karnagy) lett.

1806 októberében a városon átvonuló Napóleon császár szolgálatába szegődött, s követte őt Poznańba, Varsóba és Berlinbe, végül Párizsba is. Még Varsóban, 1807. január 14-én vette át Giovanni Paisiello helyét, s a császári udvari zenekar karnagya (maître de chapelle) lett, amely évi 12 ezer frank jövedelemmel járt. Emellett, Párizsba érkezve elfoglalta a párizsi operaház, az Opéra comique direktori székét is. 1810-ben ő komponálta I. Napóleon és Mária Lujza nászindulóját. 1812-ben átvette az operadarabokat játszó Théâtre Italien vezetését, s Napóleon bukása után, 1814-től többi tisztségét elveszítve csak ezt az intézményt irányította tovább. Emellett magántanítványokat is vállalt (köztük például 1824-ben az ifjú Liszt Ferencet). 1824. január 12-én Gioachino Rossinit nevezték ki a Théâtre Italien élére, aki – bár Paër korábban kitartóan intrikált ellene – társdirektorként megtartotta pozíciójában. Végül 1826. november 25-én a korábban feltárt pénzügyi szabálytalanságok ürügyén mégis megvált Paërtől.

Paër 1831-ben megkapta a francia állampolgárságot. 1832-től haláláig Lajos Fülöp, a „polgárkirály” kamara-zeneigazgatója, azaz az akadémiai zenekar karnagya volt.

Paër élete során legkevesebb ötvenöt operát, emellett oratóriumokat, miséket, kantátákat, szimfóniákat, kamaradarabokat és dalokat szerzett. Kompozícióin erősen érzékelhető Domenico Cimarosa és Giovanni Paisiello klasszicista zenéjének hatása, amelyre rárakódott a Bécsben töltött évek alatt megtapasztalt nagyzenekari stíl formanyelve is. E behatások kiforrott összegződéseként írta meg az 1800-as évek elején legjelentősebb színpadi műveit (Camilla ossia Il sotteraneo; Achille). Művei megkomponálásakor a virtuóz vokális szólamokra helyezte a hangsúlyt, emellett gondoskodott a hatásos, lebilincselő színpadra állításról is. Műveinek előadásait általában maga vezényelte.

Noha a 19. század első évtizedeiben operáit nagy sikerrel játszották Európa-szerte, a század második felétől művei népszerűségüket veszítették és mind ritkábban szerepeltek dalszínházak repertoárján.

Az alábbiakban Paër jelentősebb műveinek felsorolása található a műfaj, a bemutató évének és helyszínének, valamint a librettó szerzőjének megadásával.

• Orphée et Euridice, melodráma, 1791, Parma
• Circe, rondó, 1792, Velence, Domenico Perelli
• Le astuzie amorose ossia Il tempo fa giustizia a tutti, vígopera, 1792, Parma, Antonio Brambilla
• I portenti del magnetismo, vígopera, 1793, Velence
• I pretendenti burlati, vígopera, 1793, Parma, Gian Carlo Grossardi
• L’ora fa tutto, vígopera, 1793, Milánó, Angelo Anelli
• Il nuovo Figaro, vígopera, 1794, Parma, Lorenzo Da Ponte
• Il matrimonio improvviso, farce, 1794, Velence, Giuseppe Maria Foppa
• I molinari, farce, 1794, Velence, Giuseppe Maria Foppa
• L’Idomeneo, rondó, 1794, Firenze, Gaetano Sertor
• Una in bene e una in male, vígopera, 1794, Róma, Giuseppe Maria Foppa
• L’intrigo amoroso, vígopera, 1795, Velence, Giovanni Bertati
• La Rossana, nagyopera, 1795, Milánó, Aurelio Aureli
• Anna, vígopera, 1795, Padova
• Griselda ossia La virtù al cimento, rondó, 1798, Parma, Angelo Anelli
• Camilla ossia Il sotteraneo, rondó, 1799, Bécs, Giuseppe Carpani
• Achille, melodráma, 1801, Bécs, Giovanni De Gamerra
• I fuorusciti di Firenze, opera semiseria, 1802, Drezda, Angelo Anelli
• Sargino ossia L’allievo dell’amore, 1803, Drezda, Giuseppe Maria Foppa
• Leonora, ossia L’amore coniugale, 1804, Drezda, Giovanni Schmidt
• Sofonisba, rondó, 1805, Bologna, Giovanni Schmidt
• Agnese, opera semiseria, 1809, Parma, Luigi Buonavoglia
• L’eroismo in amore, nagyopera, 1815, Milánó, Luigi Romanelli
• Le maître de chapelle ou Le super imprévu, farce, 1821, Párizs, S. Gay

• David Mason Greene, Greene’s biographical encyclopedia of composers, Garden City, Doubleday, 1985, 452–453.
• Peter Clive, Beethoven and his world: A biographical dictionary, New York, Oxford University press, 2001, 552–553.
• Magyar nagylexikon XIV. (Nyl–Pom). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2002. 407. o. ISBN 963-9257-11-7  
• Wolfram Ensslin, Die italienischen Opern Ferdinando Paërs: Studien zur Introduction und zur rondò-Arie, Hildesheim, Olms, 2003