„Legatus” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
a →Követek |
aNincs szerkesztési összefoglaló |
||
13. sor: | 13. sor: | ||
== Hadvezérek és helytartók legatusai == |
== Hadvezérek és helytartók legatusai == |
||
{{refhely|Római történeti kézikönyv|legatus, 291. o.}} |
|||
Ahhoz, hogy a dux, vagy a [[római provinciák|provincia]] helytartója nélkül, önállóan is vezethesse a hadsereget, [[praetor]]i rangúnak kellett lennie; a legatust ugyanakkor felruházhatták [[promagistratss|propraetori]] [[imperium]]mal is (legatus propraetor). |
Ahhoz, hogy a dux, vagy a [[római provinciák|provincia]] helytartója nélkül, önállóan is vezethesse a hadsereget, [[praetor]]i rangúnak kellett lennie; a legatust ugyanakkor felruházhatták [[promagistratss|propraetori]] [[imperium]]mal is (legatus propraetor). |
||
A lap 2014. szeptember 4., 22:32-kori változata
Ezen a lapon nagyobb átalakítás zajlik – lásd a cikk vitalapját! Néhány napnál tovább ne hagyd ezt a sablont a cikken! A szerkesztési ütközések elkerülése érdekében a vitalapot használd javaslattételre! Legutóbbi módosítás: 2014. szeptember 4. |
Az ókori Róma kormányzata |
---|
Római Királyság |
Magistratusok |
Különleges magistratusok |
Egyéb tisztségek, címek |
Politika és jog |
A legatus („küldött, megbízott”) a Római Birodalomban a senatus által más népekhez küldött követ, vagy a hadseregparancsnokok és helytartók mellé a senatus által kirendelt szenátori rangú segítő volt. Az i. e. 1. századtól a senatus felhatalmazást adhatott egyes személyeknek (pl. Pompeius, Caesar), hogy maguk nevezzenek ki legatusokat. A császárkorban a császár által kinevezett légióparancsnok és a császári kormányzás alatt álló provincia helytartója is legatus volt.[1]
Követek
Rómában a más népekkel való kapcsolattartás szakrális kérdés volt, a ius fetiale szabályozta, amit a fetialis papok felügyeltek. Eredetileg ők voltak Róma követei, hírvivői is, később csak különleges esetekben látták el ők maguk ezt ba feleadatot, mint a második pun háború előtt a hadüzenet átadását. A király, majd a köztársaság idején a szenátus egy 2-10 legatusból álló testületet küldött ki a háború és béke ügyeinek intézésére, akik szakrális védelem alatt álltak. Megbízatásuk igazolására arany pecsétgyűrűt kaptak. A testület vezetője a princeps legationis volt.[2]
Augustustól kezdve a császárok megkapták a követküldés jogát, a senatus már csak formálisan hagyta jóvá a legatusok kinevezését.[3]
Idegen országok követeit szintén legatusnak hívták és Rómában ugyanolyan szakrális védelem illette őket, mint a Róma saját követeit. Ellenséges államok követei azonban a birodalom területén csak római kísérettel utazhattak, és Róma megszentelt határán, a pomeriumon kívül kellett maradniuk.[4]
Hadvezérek és helytartók legatusai
[5] Ahhoz, hogy a dux, vagy a provincia helytartója nélkül, önállóan is vezethesse a hadsereget, praetori rangúnak kellett lennie; a legatust ugyanakkor felruházhatták propraetori imperiummal is (legatus propraetor).
Legatus legionis, aki Róma valamelyik elit légiójának parancsnoki tisztjét kapta, korábbi praetor lehetett. A legatus propraetor olyan korábbi consul volt, aki praetori jogkörben valamelyik provincia kormányzását kapta, és néha négy vagy öt légió is tartozott alá.
A legatus rang ugyanakkor légióparancsnokot is jelentett. Legtöbbször a császár nevezte ki. Ilyen rangot korábbi tribunus kaphatott és általában 3-4 évig viselte a tisztséget, de akár sokkal tovább. Az olyan provinciákban, ahol csak egy légió állomásozott, a legatus volt egyben a kormányzó is, de azokban a provinciákban, amelyek több régiót tartottak fenn, minden legiónak külön legatusa volt, és egy külön kormányzó igazgatta a tartományt.
Az eredeti szó tovább él a pápai legatus tisztség nevében.
Jegyzetek
- ↑ Római történeti kézikönyv legatus, 291–292. o.
- ↑ Római történeti kézikönyv legatus, 291. o.
- ↑ Római történeti kézikönyv legatus, 291. o.
- ↑ Római történeti kézikönyv legatus, 291. o.
- ↑ Római történeti kézikönyv legatus, 291. o.
Források
- ↑ Római történeti kézikönyv: Havas László – Németh György – Szabó Edit: Római történeti kézikönyv. Budapest: Korona Kiadó. 2001. ISBN 963 9191 75 2
- ↑ Római társadalomtörténet: Alföldy Géza: Római társadalomtörténet. Budapest: Osiris Kiadó. 2000. ISBN 963 379 669 5
További információk
- Bunson, Matthew. A Dictionary of the Roman Empire (angol nyelven). Oxford University Press, 228. o. (1995). ISBN 0195102339. Hozzáférés ideje: 2012. március 18.
- Smith, William. A dictionary of Greek and Roman antiquities (angol nyelven). Harper, 575-576. o. (1870). Hozzáférés ideje: 2012. március 18.