Full download test bank at https://testbankbell.

com

Macroeconomics Principles and Applications 5th

Edition Hall Solutions Manual

For dowload this book click LINK below

https://testbankdeal.com/product/macroeconomics-principles-
and-applications-5th-edition-hall-solutions-manual/

OR CLICK BUTTON

DOWLOAD NOW

Download More ebooks [PDF]. Format PDF ebook download PDF KINDLE.
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Macroeconomics Principles and Applications 5th Edition

Hall Test Bank

https://testbankdeal.com/product/macroeconomics-principles-and-
applications-5th-edition-hall-test-bank/

Microeconomics Principles and Applications 6th Edition

Hall Solutions Manual

https://testbankdeal.com/product/microeconomics-principles-and-
applications-6th-edition-hall-solutions-manual/

Microeconomics Principles and Applications 6th Edition

Hall Test Bank

https://testbankdeal.com/product/microeconomics-principles-and-
applications-6th-edition-hall-test-bank/

Economics Principles and Applications 6th Edition Hall

Test Bank

https://testbankdeal.com/product/economics-principles-and-
applications-6th-edition-hall-test-bank/
Macroeconomics 6th Edition Hall Solutions Manual

https://testbankdeal.com/product/macroeconomics-6th-edition-hall-
solutions-manual/

Macroeconomics Principles Applications and Tools 9th

Edition OSullivan Solutions Manual

https://testbankdeal.com/product/macroeconomics-principles-
applications-and-tools-9th-edition-osullivan-solutions-manual/

Macroeconomics Principles Applications and Tools 8th

Edition OSullivan Solutions Manual

https://testbankdeal.com/product/macroeconomics-principles-
applications-and-tools-8th-edition-osullivan-solutions-manual/

Macroeconomics 6th Edition Hall Test Bank

https://testbankdeal.com/product/macroeconomics-6th-edition-hall-
test-bank/

Macroeconomics Principles Applications and Tools 9th

Edition OSullivan Test Bank

https://testbankdeal.com/product/macroeconomics-principles-
applications-and-tools-9th-edition-osullivan-test-bank/
Another random document with
no related content on Scribd:
The Project Gutenberg eBook of Nagy idők, nagy

emberek: Regény
 This ebook is for the use of anyone anywhere in the United
States and most other parts of the world at no cost and with
almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away
or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License
included with this ebook or online at www.gutenberg.org. If you
are not located in the United States, you will have to check the
laws of the country where you are located before using this
eBook.

Title: Nagy idők, nagy emberek: Regény

Author: Gereben Vas

Contributor: Kálmán Mikszáth

Illustrator: Artúr Heyer

Release date: May 27, 2022 [eBook #68188]

Language: Hungarian

Original publication: Hungary: Franklin, 1906

Credits: Albert László from page images generously made

available by the Internet Archive

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NAGY IDŐK,

NAGY EMBEREK: REGÉNY ***
 Megjegyzés:
A tartalomjegyzék a 426. oldalon található.
MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

28. KÖTET

NAGY IDŐK, NAGY EMBEREK

Irta

VAS GEREBEN

BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906
NAGY IDŐK, NAGY EMBEREK
REGÉNY
 IRTA

VAS GEREBEN

HEYER ARTHUR RAJZAIVAL

BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906
Minden jog fentartva.
Franklin-Társulat nyomdája.
 VAS GEREBEN.

1823–1868.
Ezt a különös nevet tette népszerűvé Radákovits József, ki az
ötvenes évek elbeszélő írói közül Jókai mellett a legszilárdabban
tartja helyét. Nem állt soha magasan, de nem is szállt alá egy
csöppet sem.
Jó helyen született, túl a Dunán, a hol legszínesebb a magyar
szó, a fürgedi pusztán, egy kis ispáni lakban, csikósok, bojtárok,
öregbéresek és urasági hajdúk közt, és jó időben, 1823-ban, mikor
még a régi világ meg volt a maga pipázó táblabíráival és még a só is
sósabb volt talán mint most.
Minthogy igen egészséges, erős gyerek volt és minthogy az
ispán fia volt, egymásután verte földhöz a béresgyerekeket s
messze földön úgy volt ösmeretes, mint a legvásottabb kölyök, a ki
mindenkinek túl jár az eszén.
Kilencz éves korában beadja apja iskolába Veszprémbe, a hol
sok pap, sok kanonok, következéskép sok anekdota van: Ispán
Jóska szereti ezeket – az anekdotákat, jobban mint a papokat.
Tizenkét éves korában Pécsre kerül, a hol szintén sok pap van, sok
anekdota és sok bor. Itt a bort szereti meg Ispán Jóska,
korhelykedik, kicsapják az iskolából.
Az uradalomban gazdasági irnoknak ragasztják meg, de fránya
csínyeket visz végbe, gúnyolja a tiszttartót, amiért nemsokára
elbocsátják a szolgálatból, sőt atyját is miatta nyugdíjazzák.
Ez a csapás mély hatással van rá s komoly elhatározást érlel
meg benne, hogy pályát tör magának. Ügyvéd akarna lenne, de
bizonyítványai nem elegendők, hogy a jogakadémiára fölvegyék.
Ravasz furfanggal eszeli ki a módját. Van egy rokona, Radákovits
Bódog, a kit éppen akkor neveztek ki hivatalba. Tudja, hogy ennek
az iskolai bizonyítványa a sárvári uradalom irodájában hever, kikéri
rokona nevében, annak tudta nélkül, s a Bódog név mellé odaírja a
József nevet, és most már Radákovits Bódog József néven fölveszik
a győri jogakadémiára.
Győrben is sok pap van és sok anekdota s itt már a papokat
szereti jobban, mint az anekdotákat, mert jó asztalt visznek s ennél a
víg, anekdotázó jurista szívesen látott vendég.
Radákovits Bódog Józsefnek a győri élete a legverőfényesebb.
Testi ereje, ötletessége, sok természetes esze, vídámsága és az
irodalmakban való jártassága az ifjuság vezérévé avatja. Annyira
népszerű a jobbára még német városban, hogy Kétgarasos Tár
czímen lapot alapít és itt használja először a Vas Gereben nevet,
melyet csípős élczeiért sóztak rá gúnyelnevezésül a társai.
Nyilvános felolvasásokat tart, melyeknek humoros fordulatossága,
zamatos nyelve elbájolja az ott lakó nagytekintélyű író-doktort:
Kovács Pált. Általában mindenki azt jósolja, hogy Radákovitsból
nagy ember lesz, ha majd kiforrja magát.
De Radákovits legalább mint ember sohasem forrta ki magát.
Bohém maradt egész élete végéig, könnyelmű és nem válogatós az
eszközökben. Mint írónak azonban gyorsan növekszik
népszerűsége. Vahot a Pesti Divatlap munkatársának hívja meg,
minden lap dolgozatokat kér tőle. A közönség kapva kap rajtok.
A siker elszédíti; elbízza magát s nem kimél semmit és senkit
csípős megjegyzéseivel. Éles nyelve, melylyel, az ő szertelen
hasonlataiból használva egyet, «meg lehetett volna egy húsz holdas
rétet kaszálni», sok kellemetlenségbe sodorja. Mindamellett
fényesen megy ügyvédi irodája, első prókátora Győrnek, ki a bikára
is rádisputálja, hogy borjút ellett, az ő paraszti stilusával szólva.
Megházasodik, családot alapít s legboldogabb napjait éli, mikor az
1848-ki mozgalmak kiütnek.
 Eötvös kultuszminiszter egy néplap megindítását veszi tervbe, s
miután Arany János nem vállalja a szerkesztését, Vas Gerebent
szólítja fel, a ki aztán meg is indítja a Népbarát-ot, a legelső magyar
néplapot, melynek tőrülmetszett, de egy kicsit körmönfont nyelve,
magyaros zamatja, képektől duzzadó előadása nagy feltűnést kelt,
ezer és ezer példányban fogy, s még a nagy urak is úgy becsülik,
mint valami csodálatos csemegét.
Erős hangon ír, szinte durván a korona ellen s ugyancsak sok
van a rovásán, midőn a szabadságharcz letiprása után
gonosztettekre váltak a hazafiúi erények. Az ő osztályrésze is
bújdosás lesz, de nem bírja sokáig, Pestre megy, följelenti magát s
börtönbe kerül. Elveszett embernek tartják, de szerencsésen
megmenekül és azután nyomorog és e nyomorúságában vígasztalja
nemzetét. De hiszen csak a kort kell említeni. A többi aztán egyszerű
chablon. A Párkák egyenruhát szőnek a magyar írók sorsául.
Vas Gerebentől a hatalom elkobozza az ügyvédi diplomát (úgy is
csak félig volt az övé), de tollát el nem vehette, és a mint
kábultságából föleszmélt a nemzet, ő maga, ki nejét és
kenyérkeresetét vesztette, munkához lát és megkezdi írni regényeit,
melyek a régi világ után sóhajtanak vissza – a melybe a közönség is
szeret belemerülni.
A magyar parasztnak az első igaz barátja ő. Összes íróink közül
talán ő az egyetlen, a ki a legigazabb pontra irányítja a jobbak, a
gondolkozók figyelmét e vigasztalanságban, aki az erő forrásához, a
paraszthoz vezet, mintha rámutatna: «Innen kell feltámadnod». Ezt a
bikamellű, vörös szakállú embert mindjobban igazolják az idők. A
magyar nemzeti politikának előbb-utóbb a paraszt érdekeire kell
helyezkednie, hogy igazi vágányába jusson.
Vas Gerebennek alig volt fantáziája, kompoziczióban sok kivánni
valót hagy fenn, mesét csinálni nem tud, de élczének, ötletének se
szeri, se száma, valóságosan összetorlódnak nála a képek, magvas
mondások és hasonlatok. Regényei inkább korrajzok, részint olyan
dolgokról, melyeket átélt. Mindössze egyetlen kort ír meg, a
negyvennyolcz előtti időket, annak eszméit, a jobbágyság eltörlését
s az azzal kapcsolatos törekvéseket. Nagy előszeretettel
hömpölygeti lelke azt az időt és állapotot, mikor a felszabadult
paraszt is, kinek eddig semmivel se volt oka törődni, szívébe veszi a
magyar haza képét, mint eddig a nemes ember.
Összes munkáit úgyszólván egy közös czím alatt lehetne közölni:
«A multak emlékei». Jelentékeny írói tulajdonai voltak és eredeti
talentuma, minden írásán rajta van a föld szaga s a jó íz. Tud bánni
a gúnynyal, van satirája, imitt-amott a humor arany ere csillan meg,
millió és millió anekdota rajzik a fejében, amellett eszes ember,
világos fejű, éles tekintetű és bátor szavú, felismeri a jellemzőt és
maga is tud jellemezni. Köntös Mihály uram, az enyingi bíró, vagy a
«Vendégríkató» kocsmárosának alakja egy-egy kis jou-jou; van sok
mondanivalója s le tudja rajzolni híven, a mit látott, de nem poéta –
nem tud szárnyalni és gyöngéd lenni. – Oda, a hol a sasok
himbálóznak a magasban, nem ért fel, – ő csak túzok volt.
Azért is hatása nem lehetett általános; az írók nem olvasták Vas
Gerebent, se a magasabb költészet kedvelői, hanem a csibukozó
táblabírói világ és a multakon lelkesülő fiatalság sok gyönyörüséggel
és haszonnal forgathatta műveit. Képei, hasonlatai, kiszólásai
jobbadán elavultak azóta, mert oly szertelenségeket ma már nem
lehet feltálalni, mint Bernáth Gazsi korában, de egy irányban
emelkedett értékük, a tőrülmetszett, hatalmas nyelvezet által, mely
megtisztíttatlanul van itt összehozva, mint a földből nyersen
kihúzgált répa, de éppen ez teszi alkalmassá Vas Gerebent, hogy
azok, akik nyelvünket könyvekből tanulták, utolsó iskolának olvassák
az ő munkáit.
De ha hasznos azoknak Vas Gerebent forgatni, kik a nyelvet
könyvekből tanulták, még hasznosabb azoknak, kik a nyelvet
könyvekben tanítják; az íróknak, a nyelv művészeinek is gazdag
bánya Vas Gereben. Különösen most, a nyelvérzék hanyatlásának
szinte félni lehet, hogy végzetes korszakában.
Első regénye A régi jó idők 1855-ben jelent meg és feltűnést
keltett. Azontúl sűrűn jelennek meg a könyvpiaczon: Nagy idők nagy
emberek, a Nemzet napszámosai, a Pörös atyafiak, az Egy alispán
(a Józsa Gyuri kalandjai).
Lázasan ír, néha több regényt egyszerre, a compositióra,
kerekdedségre nincs ideje, mindig siet, mindig el van késve a
kézirattal s dehogy törülne abból, ha előnyére is volna a műnek,
hiszen a kézirat egy-egy lapja is pénz (nem elég gazdag ő,
úgymond, arra, hogy jó regényt írjon), sok közbevetett
mondanivalóval minden barázdán ki-kitér a nyomból s alig bírja
magát abba visszaerőszakolni.
Regényei folyton rosszabbak, az anyagi viszonyai hasonlóan.
Van benne valami megmagyarázhatatlan. Vállalatai akkor buknak
meg, mikor legjobban mennek, regényeit jól fizetik, de pénze soha
sincsen. Barátjai segélyére szorul s barátjait untalan változtatja.
1867-ben jelent meg utolsó regénye: II. József császár és kora,
unalmas, gyenge munka, még nyelve se olyan, mint a többié. 1868
elején személyesen ment fel Bécsbe, hogy lapját az első delegátióról
tudósítsa. Január 26-án szívgörcsöket érzett s az udvari
gyógyszertárba sietett, hogy rendes orvosságát bevegye. Még el se
készült az orvosság, eszméletlenül összerogyott és egy-két percz
alatt meghalt.
A német írók udvarias pompával temettették el a legmagyarabb
írót, kinek nem adatott meg, hogy magyar szavak zengjenek a
koporsója fölött. Tizenhét évig feküdt jeltelenül idegen földben, a
bécs-währingi temetőben, míg végre 1885-ben eszébe jutott a
magyaroknak, hogy föld-anyánk ezt az egy fiát minden körülmények
közt visszavárja.
Mikszáth Kálmán.
 MONDANIVALÓ.

Egy magyar könyvvel megint több; – hanem azért kérek

mindenkit, hogy puszta hazafiságból meg ne vegye, hogy
fölvágatlanul a sarokba lökje; – hanem ha már megveszi, legalább
olvassa el, aztán mondjon itéletet róla, legyen az az íróra kedvező
vagy kedvezőtlen, s vagy ösztönt kap jobbat is írni, vagy lemarad a
térről, hova ma már annyian tódulnak.
Fájdalom, dicsekedni szoktak, hogy megveszik a könyvet, mert
magyarul van írva; hanem azért elolvasni egyet sem akarnak.
Édes jó barátom, tedd vissza pénzedet, – elhiheted, nincsen
isten áldása az ilyen filléren, – tengődtet ez, de nem táplál; és inkább
öljük meg az irodalmat, mint tengődésben hagyjuk; mert inkább
nézem a parlagot, melynek televényében reményem van, mint a
sivár földet, melynek egynéhány satnya szála oda mutat, hogy az
alap nem ád életerőt.
Ma már nem filléráldozatot követelünk, az irgalom koldusfalat, s
én nem vágyom a koldus czímre, még akkor sem, ha olyan osztály
lenne is, melyet a nemzet koldusainak neveznek; hanem itt az ideje,
hogy a közvélemény saját ösztönéből határozzon íróinak érdeme
fölött, – és a mit érdemesíteni akar, azt karolja föl, – a silányt pedig
felejtse ott, a hol senki meg nem leli.
Minden ember vállalkozzék saját szerepére; én sajátomul azt
vallom, hogy a multnak képeit elmosódni nem engedem, –
megmentem azt, mit a czím megmenthet, s a regényalakban
mindenütt a valót helyezem el, hogy olvasóm a multnak rajzában ne
csupán mulatságot leljen; hanem tudatot, mire elég szükségünk van.
 A régi jó időkben megmondám, hogy az irodalom sokkal adós a
nemzetnek, melynek nagy része ma is ájulásban van még, és nem
birja elgondolni, hogy a végzet jónak látta megállítani egy időre az
utat, hogy hátra nézzünk, hol oszlopok maradtak el, melyekre
történetünk van írva, – s ezen oszlopok egyes elhunyt jeleseink,
kiknek tetteit úgy kell ismételnünk, mint a gyermeknek a leczkét,
hogy a jövendőért el ne feledhesse.
Ne feledjük el őseinket, nehogy egykor minket is elfeledjen az
utánunk jövő kor.
Kelt Pesten, április 9-én, 1856.
Vas Gereben.
 ELSŐ RÉSZ.

I.
(Két csoda Bécsben.)

Minthogy igaz történet, hát csak elmondom.

Urunknak 1793-dik esztendejében, Bécsben az úri utczai 58-dik
számú házból kiindult egy alak egymaga, s mire visszajött, hozott
magával vagy háromszáz embert, felét aprót, felét öreget, kik el nem
tudták képzelni, micsoda állat lehet az, kinek nem elég meleg a
hosszú szőrű bunda, hanem még egy báránybőrt is akaszt a
nyakába, honnét a bőr körmöstül lóg le, s lépésközben a fagyott
bundát nótára veri ki; ha kezét kinyujtja, előbb fél rőf vászon lóg ki, s
aztán következik a keze; fején valami másfélaraszos jószág van,
mellette egy hosszúszárú kis pipa, orra alatt pedig olyan bajusz,
hogy a mint a dermesztő hideg fagya rájegesedett, mint valami
vastag jégcsap állt ki két oldalra.
Utczáról utczára jártában mindég fölfelé tekintgetett, és nem igen
vette észre az utána bolondult népet, csak akkor nézett körül, midőn
a másik utczából hasonló csoporttal jött egy másik ember, kinek
nyaka körül olyan vastagon lőn egymásra csavarva egy meleg
gyapjúkendő, hogy csak a szeme látszott ki; alól tengeri kutyabőrből
készült felöltőt viselt, lábán pedig olyan vastag talpú csizma volt,
mintha felfogadta volna, hogy egész Európát gyalog utazza be, s
addig le nem veti, míg haza nem ér; tehát jó előre gondoskodott,
hogy megtalpaltatni ne kelljen az úton.
A mint a két csapat az Úri-utcza felé ért, ugyanabba be is
csavarodott; mert jobbról a nagy bajuszú, balról pedig a vastag talpú
ember ment befelé, még pedig elég lassan, mint a kit sietős dolog
nem kerget.
A nagy bajuszú mindig csak a háztetők felé bámult, míg a másik
megelégedett annyi nézegetéssel, hogy szemközt ne szaladjon vele
valaki, s ekkép egykedvűen ballagott odább, esze ágában sem levén
hátranézni, hogy vagy saját bámulóitól ijedjen meg, vagy annak
nevessen, hogy a nagy bajuszút szintén csak annyian kisérik.
A tömegből hátrább két fiatal ember tűnik szembe; egészen
egymás mellett mennek, s egyik azt mondja magyarul:
– Lásd, barátom, ez a néhány száz ember tökéletesen medvének
hiszi ezt a subás atyafit, kit a sors idetévesztett!
– Legalább nincs maga, barátom – vigasztalja a másik – nem
látod, hogy azt az angolt a másik oldalon csak úgy medvének nézik,
mint ezt, pedig ha nem csalódom Bowring úr, az angol követségnek
egyik jelentékenyebb tagja, s ha bolondjában rendelkezhetnék róla
valamely állatmutató, éppen úgy a kalitkába zárná, mint azt a jó
atyafit, ki most a háztetőre tekint föl, s utána vagy háromszáz; csak
az a bajuk, hogy nem tudják tőle megkérdezni, mit néz?
– Bizonyosan az otthoni tornyot méri a házak tetejéhez.
– Nem lehetetlen.
– Vagy elgondolja, milyen nagy úr lehet az, ki ott fenn az ötödik
emeleten lakik.
– Azt már nehezen hiszi, barátom; mert van annyi esze, hogy
otthon a magtárba is csak a zabot hordják a legfelsőbb osztályba,
mert legkönnyebb vele felsétálni; valamint azt is tudja, hogy előbb
akad a faluban a templomba gyertyagyujtogató dékány, mint
harangozó, ha a harangok után a toronyba kell mászni.
A nagy bajuszú még mindig kinéz a házak közől, az angol pedig
lomhán húzta maga után a vastag csizmatalpakat, melyeknek
lépésről-lépésre több bámulója akadt; csak a két magyar látszott
kivételnek a sok ember közől, mintha lelküket egyéb gondolat szállta
volna meg, mint a sok bolonddal azt keresni, hogy náluknál van-e
még jóval bolondabb is?
– Mit gondolsz, barátom – véli az előbbeniek közől az egyik – ha
mi hangosabban beszélünk magyarul, nem állítjuk meg ezt a
bámész népet?
– Nem mondom, hogy úgy nem járunk – felel a másik – de ez
hagyján; hanem ha ma-holnap otthon is megcsudálnak, akkor
barátom egy ilyen bundás atyafit csakugyan szólítsunk meg, hogy
vezessen vissza bennünket Ázsiába, talán ott még találunk néhány
jámbor juhpásztorra, ki ezt az árva nyelvet hírmondónak nem
felejtette el.
Ekkor értek a Jasper-féle könyvkereskedéshez, mely abban az
időben már nagy hírben volt, s egyik emberünk oldalt bepillantva,
mondja:
 – Pajtás! mikor lesz annyi magyar könyv, hogy egy bolt
megtelnék vele?
– Még azt megérhetjük.
– Ne beszélj hangosan – inti őt a másik – attól félek, hogy
bolondjában magyar is van körülöttünk, bizony megröstelném, ha
ennyi ember közt az is elnevetné magát.
– De miért ne lehetne?
– Miért? – viszont kérdi amaz – hát ilyen szenvedélyes
könyvolvasó, mint te, ki még az álmoskönyvet is megveszed, ha
magyarul van, mondd meg, hány eredeti magyar könyvvel birsz
már?
– Bizony, barátom… van nekem már… körülbelül… vagy…
huszonöt!
– Könnyen elvihetjük vissza Ázsiába, édes barátom, s hogy
embert ne kelljen fogadnunk, felét majd elviszem én, felét vidd el te;
s a mennyi a huszonötön felül imádságos könyv, azt majd öreg
anyáink hónuk alatt elviszik.
– Hát a mi szaporodik évről-évre?
– Hohó, barátom, részes aratót meg nyomtató embert találsz, de
az írót nem teremted elő konvencziós cselédből! Apropos…
barátom, láttál-e már valaha olyan embert, a ki könyvet ír?
– Láttam, barátom, egyet, Kazinczy Ferenczet láttam ezelőtt
három esztendővel.
– Ejnye! – bámul a másik – te! aztán olyan ember az az író, mint
mi?
– Tökéletesen!… nem is gondolnád, hogy az az; megesküdnél,
hogy tollat sem tud faragni.
– Lehetetlen! – mondja az első – de hát a járása, kelése?… úgy-
e megsüvegelik az emberek?
 – Azt sem vettem észre, pedig utána mentem vagy négy utczán
keresztül.
– A képét láttad-e?
– Hogy ne láttam volna?… ilyen embert már akkor is megnéztem
volna, ha pénzembe került volna, s minthogy az utczán láttam, úgy
intéztem, hogy oldalt is, szemközt is lássam.
– No hát, úgy-e, hogy láttál rajta valamit?
– Csak olyan volt az, édes barátom, mint akárki más; egyszerű,
mint bármely közönséges ember az utczán.
– Nem jól nézted meg őt,… lehetetlen, hogy ábrázatán ne volna
valami más, vagy szeme, vagy valami.
– No hidd meg, hogy semmi föltünőt sem láttam, hanem mikor
mellette elmentem, az igaz, hogy én is kalaplevéve köszöntöttem.
– S elfogadta?
– A legnyájasabban; – mondja rá a kérdett.
– No lásd!… aztán te mégis azt mondod, hogy csak olyan, mint
más közönséges ember! Nem olyan az, lehetetlen, hogy olyan
legyen, mint mi; tudom én, hogy nem lehet az olyan bomlott, mint
sok ember;… hej, csak én láthatnék egyet,… hej, ha
beszélgethetnék vele,… képzelem, milyen okosan beszél, én felelni
sem mernék.
A fiatalok élénken e képbe merültek, s míg egymásra figyeltek,
együtt mentek a csoporttal, melynek még mindig megfoghatatlan lőn,
hogy a nagybajuszú még mindig fölfelé nézeget, pedig a bolti
kirakványok több látnivalóval kinálkoztak; tehát lehetetlen, hogy az
valamit ne látna a háztetőkön, vagy tán éppen még az égen, pedig
világos nappal van.
– Te pajtás! – szólal meg az előbbeniek közől a kiváncsibb –
olvastál már sokat?