Full download test bank at testbankbell.

com

CLEX RN ACTUAL EXAM TEST BANK OF

EAL QUESTIONS & ANSWERS NCLEX 201

For dowload this book click Link below

http://testbankbell.com/product/nclex-rn-
actual-exam-test-bank-of-real-questions-
answers-nclex-2019/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

NCLEX-RN 2020 NCLEX-RN Study Guide Review and Practice

Questions with Rationales

https://testbankbell.com/product/nclex-rn-2020-nclex-rn-study-
guide-review-and-practice-questions-with-rationales/

ATI Rn Pharmacology Exam 2020 (Latest Questions and

Answers)

https://testbankbell.com/product/ati-rn-pharmacology-
exam-2020-latest-questions-and-answers/

NCLEX-PN 2020 NCLEX-PN Practice Questions Bank with

Rationale

https://testbankbell.com/product/nclex-pn-2020-nclex-pn-practice-
questions-bank-with-rationale/

ATI Rn Med Surg Exam 2020 (Latest Questions and

Answers)

https://testbankbell.com/product/ati-rn-med-surg-
exam-2020-latest-questions-and-answers/
ATI Rn Maternal Newborn Exam 2020 (Latest Questions and
Answers) Active

https://testbankbell.com/product/ati-rn-maternal-newborn-
exam-2020-latest-questions-and-answers-active/

Saunders Comprehensive Review for the NCLEX-RN

Examination Silvestri 5th Edition Test Bank

https://testbankbell.com/product/saunders-comprehensive-review-
for-the-nclex-rn-examination-silvestri-5th-edition-test-bank/

Test Bank for Saunders Comprehensive Review for NCLEX-

PN Exam, 4th Edition: Linda A. Silvestri

https://testbankbell.com/product/test-bank-for-saunders-
comprehensive-review-for-nclex-pn-exam-4th-edition-linda-a-
silvestri/

ATI RN Maternity Proctored Exam (3 Versions)

(LATEST-202021 All Correct Answers)

https://testbankbell.com/product/ati-rn-maternity-proctored-
exam-3-versions-latest-202021-all-correct-answers/

ATI RN Leadership Proctored Exam (7

Versions)(LATEST-202021 All Correct Answers)

https://testbankbell.com/product/ati-rn-leadership-proctored-
exam-7-versionslatest-202021-all-correct-answers/
NCLEX RN ACTUAL EXAM TEST BANK OF REAL
NCLEX NCLEX-RN

QUESTIONS & ANSWERS NCLEX 2019

Full download chapters at: https://testbankbell.com/product/nclex-rn-actual-exam-test-bank-of-
real-questions-answers-nclex-2019/

QUESTION 1
Which classification of drugs is contraindicated for the client with hypertrophic cardiomyopathy?

A. Positive inotropes
B. Vasodilators
C. Diuretics
D. Antidysrhythmics

Answer: A
Explanation:
(A) Positive inotropic agents should not be administered owing to their action of increasing myocardial
contractility. Increased ventricular contractility would increase outflow tract obstruction in the client with
hypertrophic cardiomyopathy. (B) Vasodilators are not typically prescribed but are not contraindicated. (C)
Diuretics are used with caution to avoid causing hypovolemi
A. (D) Antidysrhythmics are typically needed to treat both atrial and ventricular dysrhythmias.

QUESTION 2
Signs and symptoms of an allergy attack include which of the following?

A. Wheezing on inspiration
B. Increased respiratory rate
C. Circumoral cyanosis
D. Prolonged expiration

Answer: D
Explanation:
(A) Wheezing occurs during expiration when air movement is impaired because of constricted edematous
bronchial lumin
A. (B) Respirations are difficult, but the rate is frequently normal. (C) The circumoral area is usually pale.
Cyanosis is not an early sign of hypoxi
A. (D) Expiration is prolonged because the alveoli are greatly distended and air trapping occurs.

QUESTION 3
A client confides to the nurse that he tasted poison in his evening meal. This would be an example of what type
of hallucination?

A. Auditory
B. Gustatory
C. Olfactory
D. Visceral

Answer: B
Explanation:
 NCLEX NCLEX-RN
(A) Auditory hallucinations involve sensory perceptions of hearing. (B) Gustatory hallucinations involve
sensory perceptions of taste. (C) Olfactory hallucinations involve sensory perceptions of smell. (D) Visceral
hallucinations involve sensory perceptions of sensation.
 NCLEX NCLEX-RN

QUESTION 4
Which of the following findings would be abnormal in a postpartal woman?

A. Chills shortly after delivery

B. Pulse rate of 60 bpm in morning on first postdelivery day
C. Urinary output of 3000 mL on the second day after delivery
D. An oral temperature of 101F (38.3C) on the third day after delivery

Answer: D
Explanation:
(A) Frequently the mother experiences a shaking chill immediately after delivery, which is related to a nervous
response or to vasomotor changes. If not followed by a fever, it is clinically innocuous. (B) The pulse rate
during the immediate postpartal period may be low but presents no cause for alarm. The body attempts to adapt
to the decreased pressures intra-abdominally as well as from the reduction of blood flow to the vascular bed. (C)
Urinary output increases during the early postpartal period (12–24 hours) owing to diuresis. The kidneys must
eliminate an estimated 2000–3000 mL of extracellular fluid associated with a normal pregnancy. (D) A
temperature of 100.4F (38C) may occur after delivery as a result of exertion and dehydration of labor. However,
any temperature greater than 100.4F needs further investigation to identify any infectious process.

QUESTION 5
A six-month-old infant has been admitted to the emergency room with febrile seizures. In the teaching of the
parents, the nurse states that:

A. Sustained temperature elevation over 103F is generally related to febrile seizures

B. Febrile seizures do not usually recur
C. There is little risk of neurological deficit and mental retardation as sequelae to febrile seizures
D. Febrile seizures are associated with diseases of the central nervous system

Answer: C
Explanation:
(A) The temperature elevation related to febrile seizures generally exceeds 101F, and seizures occur during the
temperature rise rather than after a prolonged elevation. (B) Febrile seizures may recur and are more likely to do
so when the first seizure occurs in the 1st year of life. (C) There is little risk of neurological deficit, mental
retardation, or altered behavior secondary to febrile seizures. (D) Febrile seizures are associated with disease of
the central nervous system.

QUESTION 6
A client diagnosed with bipolar disorder continues to be hyperactive and to lose weight. Which of the following
nutritional interventions would be most therapeutic for him at this time?

A. Small, frequent feedings of foods that can be carried

B. Tube feedings with nutritional supplements
C. Allowing him to eat when and what he wants
D. Giving him a quiet place where he can sit down to eat meals

Answer: A
Explanation:
(A) The manic client is unable to sit still long enough to eat an adequate meal. Small, frequent feedings with
 NCLEX NCLEX-RN

finger foods allow him to eat during periods of activity. (B) This type of therapy should be implemented when
other methods have been exhausted. (C) The manic client should not be in control of his treatment plan. This
type of client may forget to eat. (D) The manic client is unable to sit down to eat full meals.

QUESTION 7
A client with bipolar disorder taking lithium tells the nurse that he has ringing in his ears, blurred vision, and
diarrhe
A. The nurse notices a slight tremor in his left hand and a slurring pattern to his speech. Which of the following
actions by the nurse is appropriate?

A. Administer a stat dose of lithium as necessary.

B. Recognize this as an expected response to lithium.
C. Request an order for a stat blood lithium level.
D. Give an oral dose of lithium antidote.

Answer: C
Explanation:
(A) These symptoms are indicative of lithium toxicity. A stat dose of lithium could be fatal.
(B) These are toxic effects of lithium therapy. (C) The client is exhibiting symptoms of lithium toxicity, which
may be validated by lab studies. (D) There is no known lithium antidote.

QUESTION 8
A diagnosis of hepatitis C is confirmed by a male client’s physician. The nurse should be knowledgeable of the
differences between hepatitis A, B, and C. Which of the following are characteristics of hepatitis C?

A. The potential for chronic liver disease is minimal.

B. The onset of symptoms is abrupt.
C. The incubation period is 2–26 weeks.
D. There is an effective vaccine for hepatitis B, but not for hepatitis C.

Answer: C
Explanation:
(A) Hepatitis C and B may result in chronic liver disease. Hepatitis A has a low potential for chronic liver
disease. (B) Hepatitis C and B have insidious onsets. Hepatitis A has an abrupt onset. (C) Incubation periods are
as follows: hepatitis C is 2–26 weeks, hepatitis B is 6–20 weeks, and hepatitis A is 2–6 weeks. (D) Only
hepatitis B has an effective vaccine.

QUESTION 9
Hypoxia is the primary problem related to near-drowning victims. The first organ that sustains irreversible
damage after submersion in water is the:

A. Kidney (urinary system)

B. Brain (nervous system)
C. Heart (circulatory system)
D. Lungs (respiratory system)

Answer: B
Explanation:
Another random document with
no related content on Scribd:
nevelői hivatalra tett szert. A ház, melybe jutott, a jobbaknak, azaz
azoknak egyike volt, hol a nevelő szép fizetés és nyugpénz mellett a
szakácscsal s komornyikkal majdnem egyenlő lábon áll, s noha két
fiú bizatott gondjára, mi már csak azért is elég baj, mert két úrfi
mindig többet lármáz s kevesebbet tanul, mintha csak egy volna, s
noha apai s anyai szeretet a két fiú között megosztva, a nevelő
fáradozásai sikeres ellensúlyát képezék, s mindazon kis bajok s
szenvedések, melyek egy nevelőnek életét elkeserítik, nem
hiányoztak nehéz ösvényén, – Jónás mindezt eltűré. Minden jobb
ember életének legfájdalmasabb időszaka az, melyben
meggyőződve magas terveinek kivihetetlenségéről, egoismusra
kényszeríttetik, s kik előbb az egész emberi nemet vagy legalább
hazánkat akartuk boldogítani, vérző kebellel egy kis szerencsét
keresünk önmagunknak, Jónásra nézve rég eljött, ő szerénynyé vált
kivánataiban, Erzsébet vele egy házban lakott, jövője biztosítva volt,
ő megelégedett helyzetével. – Sorsa máskép határozá. A ház,
melyben nevelősködött, katholikus volt, ő reformált; mint midőn még
kántor volt s katholikus nőt választott magának, az egész község,
úgy most az apa barátai s az anya rokonai felzúdultak e vallási
botrány ellen, s jeléül, hogy e honban minden vallásfelekezet
legalább a keresztyén türelemre nézve egyenlő, Tengelyi ismét
elbocsáttatott, s mint gazdasági tiszt kezdé meg újra éltének nehéz
ösvényét.
Tengelyi azon emberek egyike vala, kik minden foglalatosságnál
föltalálják az összeköttetést, melyben az valamely szép vagy
nagyszerű eszmével áll; s innen van, hogy valamint senki magát
könnyebben új életmódhoz nem határozá el, úgy senki többször
csalódva nem érzé magát. Így járt most is. Midőn magát
gazdatisztségre szánta, Virgil Georgiconja tölté el képzetét, később
csak ablaka előtt a magas szemétdomb s azon még sokkal
mocskosabb érintkezések maradtak meg ábrándjaiból, melyekbe
hivatala által jött. Virgil Georgiconában egészen megfeledkezett az
urbariumról, s mégis ennek alkalmazása volt Tengelyi tisztségének
egyedüli, vagy legalább fő kötelessége, mihez még az járult, hogy
ura – igen szabadelvű nagyságos úr, ki Voltairet s Rousseaut
majdnem könyv nélkül tudá, – az urbariumot elavult s felvilágosodott
századunkhoz nem illő törvénynek tartva, azon szebbnél szebb
javításokat kisértett meg, melyek szegény Jónásunkat majdnem
kétségbeejték.
Miután parasztjai sokkal kevesebb földet birtak, mint az úrbér
szerint birniok kellett volna s tudta, hogy egész idejöket, mely az
Isten, úr s megye szolgálatából fölmarad, telkeikre nem fordíthatják,
a méltóságos úr, ki a henyeség veszélyeit magáról ismeri, mint jó
apa gondoskodott, hogy gyermekei az úrbéri kötelesség felett is
elégséges munkával láttassanak el. Ezenkívül még más, igen
czélszerű javítások hozattak be e nemes férfiú jószágain. Így, mint jó
hazafi nem ismervén el a devalvatiót, mennyire hatalma terjedett,
azaz jószágain, csak ezüst pénz fogadtatott el s természet szerint
ebben szedette a füstpénzt is. Hasonlókép gondoskodott jobbágyai
neveléséről. Nem azon közönséges nevelést értem, mely irásban,
olvasásban s több ily haszontalanságokban áll, hanem azon
fontosabb gyakorlatit, mely az életre készít s mert ezt természet
szerint az urasági udvarban kaphatni legczélszerűbben, egész háza
teli volt jobbágyfiúkkal s leányokkal, kik majd mint lovászok, majd
mind konyhaszolgálók, vagy a fonóban minden díj nélkül az élet
leghasznosabb mesterségeiben oktattattak.
Jónás, ki mindezen dolgokban akaratlan eszköz vala, szive
keserűségében evé mindennapi kenyerét s csak a szükség
ellenállhatlan philosophiája tarthatá őt vissza helyén, mely
érzeményei- s meggyőződéseivel egyaránt ellentétben állt. De mit
vala tennie? hisz Erzsébet legalább boldognak érzé magát s itt-ott
volt egy köny, melyet letörölhetett, egyes szenvedések, melyeknek
enyhet nyújthatott e helyzetében is. Két év mult el így, midőn
egyszerre fenyegető levelek szórattak szét, melyekben az uraság
minden épületeire a vörös kakas leszállása igértetett. A vizsgálatnak
nem lett eredménye s épen pünkösd napján egyszerre csűrökön s
aklakon kívül Jónásunk háza is lángban állt. A többi tisztek lakásai
cseréppel lévén födve, kárt nem szenvedtek. A gonosztevők egyike
tetten kapatott s a statarialis biróság s később az akasztófa alatt
nyilván kimondá, hogy csak mindazon kegyetlen igazságtalanságok,
melyek rajta az uraság által elkövettettek, birták őt gonosztettére s
hogyha a tisztek előbbi bánásmódukat meg nem változtatják,
találkozni fognak utána többen is, kik rokonaik kedveért tettét
ismételni fogják.
A botrány irtóztató vala. A méltóságos földesúr, kiben a megye
egyik legfelvilágosodottabb s szabadelvűbb táblabiráját tisztelé, ki
soha templomba nem ment, soha még az esküdtet sem nevezé
máskép, mint uramöcsémnek s ha az utczán végig ment, minden
gyermeknek nyájasan arczára veregetett (később, ha ily gyermekek
lovászokká vagy más cselédekké nőttek, e veregetés velük együtt
nőtt), ily földesúr miként lehetne ily úrbéri kihágásoknak elkövetője?
Természetesen csak a tisztek egyedüli okai mindazon
elkeseredésnek, mely a jobbágyok között létezett. Itt példa kelle, azt
átlátta mindenki s leginkább a méltóságos úr maga; s mivel minden
tisztjei között nem volt senki, kihez ő méltósága kevesebb szívvel
viseltetett volna, mint Tengelyihez, miután ő vala minden tisztek
között az egyetlen, ki az igazgató világos, noha csak szóval adott
parancsainak ép az úrbéri viszonyokra nézve ellentmondott, ki
midőn a szerencsétlenség kitört, nyilván és kiméletlenül az uraság
ellen szót emelt, végre ő, kinek háza felgyujtatott s kit e szerint maga
a gyujtogató mint azt jelölte ki, ki ellen az ingerültség legmagasb
polczra hágott: semmi sem természetesebb, minthogy ismét ő
választatott áldozatul s minden kérés ellenére röviden elbocsáttatott.
Kevés butora s az, mit magának szolgálata alatt szerzett, elégett
s szegényebben, mint kiindult, tért vissza két évi fáradozás után
Porvárra, honnét annyi reménynyel távozott.
Itt kezdődik hősünk életének legszomorúbb, habár épen nem
legköltőibb szaka, mely alatt számtalan inség s önmegtagadás közt
mindennapi kenyeréért küzdött s melynek részletes leirásával
olvasóimat nem fogom fárasztani. Tengelyi kész vala mindenre,
elvállalt volna minden szolgálatot, nem irtózott semmi munkától,
hasztalan! a sors nem engedé, hogy valahol megpihenhessen. A hol
gazdasági tisztséget kért, ott utolsó szerencsétlensége, – ha pört
keresett, a taksonymegyei birák ellenségeskedése, mely miatt
minden pöreit elveszté, – ha mint nevelő ajánlkozott – majd elvei,
majd vallása, majd nyugtalan természete, mely miatt eddig nem
férhetett meg sehol, hozattak fel ellene, egy szóval, ha egy vagy
más ügyvéd helyett itt-ott replicát vagy kérelemlevelet nem ir s neje
mosás- s varrással nem keres pár forintot, Tengelyi minden
tudománya s szorgalma mellett koldulni kényszeríttetik.
Így mult el ismét három év s a mit nem csudálhatunk eléggé, a
nélkül, hogy Réty, ki azalatt apja után örökségébe lépett s alispánná
lett, barátjáért csak a legkisebbet tett volna. Annyira tisztelé barátját,
hogy őt még legnagyobb inségében sem akará valamely adomány
vagy ajándék által megsérteni; a mi pedig befolyását illeti, mely által
hősünket valamely hivatal vagy tisztséghez segíthette volna, Réty
azon ritka erényű emberek közé tartozott, kik hatalmukkal soha
barátjaik elősegítésére vissza nem élnek; s így elvei által lekötve,
azon szomorú helyzetben látá magát, nem tehetni semmit leghivebb
bajtársaért. De az akarat egyiránt erősen élt keblében s miután
Jónásunk három évig ennyi bajjal küszködve, már majdnem
lemondott minden reményről is, egyszerre ott terem kis szobájában
a nemeslelkű alispán s tudtára adva, hogy a tiszaréti jegyző meghalt,
kéri, nem vállalná-e el hivatalát? nemeslelkűségének túlzásában
annyira menve, hogy valamint az azelőtti jegyzőt, úgy őt is a
hivatallal összekötött telekre nézve fölmenti minden úrbéri
tartozásoktól.
Jónás megköszöné Réty gondoskodását s még azon héten
kiment Tiszarétre, hol őt történetünk kezdetén, mint e helységnek
húsz éven át hivataloskodott jegyzőjét, ősz fürtökkel, de még testi- s
lelkikép ép erőben találjuk.
Ha olvasóim ezen időről valami érdekest kívánnak tudni,
legfölebb azt említhetem, hogy Tengelyi pár évvel történetünk előtt
Tiszaréten egy kis curialis házat s fundust vásárolva magának,
jegyzőségén kívül gazdasággal foglalatoskodott; hogy egy leánya,
Vilma s fia, Pista született, kikkel mint az egész környék legszebb
leányával s legpajkosabb fiával nemsokára megismerkedünk; hogy
Erzsébet asszony egy idő óta jóval többet pöröl s Jónásnak Rétyvel
való barátsága főkép az utolsó követválasztás óta igen elhidegült.
Más érdekest nem mondhatok. Tengelyi e hosszú idő alatt nem
változott; annyi szenvedés kissé elkeseríté, de azon
igazságszeretet, melyet rajta ifjúkorában láttunk, a bátorság,
melylyel minden elnyomás, minden törvénytelenség ellen fölszólalt,
ugyanazok maradtak s Erzsébet asszonynak igaza volt, ha fejét
csóválva azt mondá, hogy férje soha megokosodni vagy valamire
menni nem fog.
Tengelyinek már külseje is tiszteletet gerjesztett, de még inkább
nevelé ezen érzeményt a komolyság, vagy hogy úgy mondjam,
ünnepélyesség, mely e férfiú magaviseletét legszorosabb házi
körében is jellemzé s mely által, ha társasága kellemetlenné vált is,
a falusi jegyző azon megvető barátság kitöréseitől őrizteték meg,
melyekkel leereszkedés neve alatt sok becsületes ember felsőbbek
által annyira kínoztatik. Felsőbbekkel, kik által a megyei nemességre
gyakorlott befolyása végett fölkerestetett, senki az udvariasság
szabályait szigorúbban meg nem tartá, de senki hidegebb
közönyösséggel nem viszonozhatá barátságukat. – Felsőbbjeink –
így szóla többször – minket alsóbbakat csak annyiban becsülnek,
mennyiben hasznunkat vehetik, mi őket, csak a mennyiben tőlük
félünk; én nekik használni nem akarok, félni nincs okom, miért
fogadjam hát, vagy keressem barátságukat? – Hogy Tengelyinek
ezen tulajdona neki barátokat nem szerzett, azt olvasóim könnyen
átláthatják. A felsőbb osztályok, midőn az alsóbbak legaljasabb
hibáit magokévá teszik, eléggé leereszkednek; ki vehetné nekik
rossz néven, hogy legalább tulajdon hibáikat, minő a büszkeség,
másokban tűrni nem akarják. De falusi jegyzőnél, ki befolyása által,
melyet a nemességre gyakorol, hivatalában biztosnak érzi magát s a
kis házat, melyben lakik, mint nemesi tulajdont birja, én függetlenebb
teremtést nem ismerek. Így hősöm nyugodt lélekkel nézheté
mindazon neheztelést, mely az alispántól az utolsó esküdtig
majdnem minden kebelben ellene forraltatott. Tengelyi egyike vala
azoknak, kik – mint mondani szokta – Cæsaroknak vagy falusi
jegyzőknek születtek; azaz, ha véletlenül Cæsarokká nem lettek, a
jegyzőségnél magasabbra emelkedni nem tudnak s ő rég nem
vágyódott más után, mint a mivel birt, – meggyőződésből, mint maga
mondá, vagy kénytelenségből, mint ellenei hirdeték, én nem
mondhatom; de józanul mindenesetre, mert azon út, melyen
magasra haladhatunk, nem olyan, hogy az által, ki azt meghajlott
fővel keresni nem akarja, föltaláltathatnék. De valamint Tengelyinek
ezen hibái vagy jó tulajdonai (nem tudom minek nevezzem s
olvasóimra bízom e fölötte kétséges tárgy elhatározását, mely
bizonyosan a szerint fog történni, a mint az alispánhoz vagy falusi
jegyzőhöz állnak közelebb) őt előljárói előtt gyülöletessé tevék: úgy
nem vala talán az egész ország jegyzői közt egy sem, ki azon nép
között, melynek ügyei rá bizattak, annyi népszerűséggel birna, mint
ő. Voltak itt is, kik elveinek túlvitt szigorúságát rossz néven vevék s
azon fellengző igazságszeretetet, melylyel minden jó ügyet
személytekintet nélkül pártola, sokallák. De végre Tiszaréten s tíz
mérföldre a környékben nem volt talán ember, ki Tengelyiről el nem
mondaná, hogy becsületes ember; s ez legbizonyosabb jele annak,
hogy csakugyan az volt, mert valamint nagy körökben semmi sem
csalódik többször, mint a közvélemény, úgy egy falu szűk korlátai
közé szorítva biztosan építhetünk reá. A szinhely nagyságával
nőnek a csalódások, kis szinpadon csak azon hibák nem vétetnek
észre, melyek nem léteznek.
Szorosabb barátságban azonban Tengelyi csak egy férfival állott,
Vándory Boldizsárral, kivel őt olvasóim most a Török-dombon
először láták. S e barátság vala az, mi életének egyik fő örömét tevé.
Vándory s Tengelyi egyébiránt a legkülönbözőbb emberek
valának, a kiket csak elképzelhetünk s ép ez vala talán oka
változhatatlan barátságuknak. Ugyanazon tulajdonokat, melyeket
magunk birunk, csak egyszer, azaz önmagunkban szoktuk szeretni.
E két barát hajlamai s tulajdonságai kiegészíték egymást. Mintegy
azért látszának egymás mellé állítva, hogy bennök mindent, mi
emberi kebelt nemesíthet, egymás mellett találjunk. Tengelyi
szigorúsága után, melylyel az emberekről szólt, Vándory derült
életnézete, ki mindennek jó oldalát kiemelve, mindenben valamit
talált, mit szeretnie lehessen, jóltevő vigasztalásként hatott reád.
Ötven éves koráig mindenki vagy kibékült, vagy
megboszankodott a sokaságra; s ha oly férfinál, ki, mint Tengelyi,
többször szorult barátaira, ez utóbbi történt, nincs mit bámulni s
nincs mit neheztelni, főkép ha e szigorúság csak az elméletben
létezik s így volt ez Tengelyinél. Ki őt beszélni hallva, azon
ingerültséget, melylyel minden gonoszról szólt, összehasonlítá
tetteivel, meggyőződhetett, hogy irgalmasabb férfi széles e világon
nem volt annál, ki önmagát minden gonosz kérlelhetlen üldözőjének
hirdeté. Ne vádolják azonban olvasóim következetlenséggel e férfiút,
főkép a fiatalabbak ne, kik éltökből még csak föltételeiket ismerve,
nem tudják, mennyi erényeket vesztünk az életben, mihelyt
gyakorlásukra alkalmunk jutott. Ezer ember közt alig van egy, ki nem
épen azon tulajdonokról szólna legtöbbet s legszivesebben,
melyeket nem bir s nem ép azon dolgokra nézve szerezte volna a
legtisztább elveket magának, melyekre nézve érzi, hogy ily elvekre
szüksége van. Gyávák bátorságról, rossz birák részrehajlatlanságról,
önzők a hazáról szólnak legszivesebben; miért ne tárhatna ki jámbor
jegyzőm is néha szigorú elveket? Nyugodtan eltűrjük az
alávalóságot, szenvedjük, sőt néha kedveljük a legocsmányabb
erkölcstelenséget, ha kellemes alakban közelít hozzánk, miért ne
volnánk engedékenyek az erény kis hibái iránt? Ha tetsző formába
nem öntetett is, azért senki sem taszítja el magától az aranyat s nem
panaszkodik senki, hogy terhes elhordani vállain.
Vándoryról csak keveset mondhatok; azon idő óta, melyet mint
lelkész Tiszaréten töltött, hol hősünknél pár évvel előbb telepedett le,
nyugodt egyenlőségben folytak napjai. Multjáról mást nem tudunk,
minthogy Heidelbergben tanult s hogy ott, noha majdnem tíz évvel
idősebb s theologus, mégis egyedül Tengelyivel társalkodott.
Családjáról s gyermekkoráról soha nem beszélt. Azon, hogy magyar,
senki sem kételkedett, ki őt szólni hallá s ki Tiszarétre jövén, az agg
lelkészt ott látta hivei között, apának hinné gyermekei körében, annyi
tisztelet környezi a jámbor öreget, annyi szeretet mosolyg arczain
mindenkinek elébe. Maga a Réty-család osztozott e köztiszteletben
s talán nem volt ember, ki ez oly büszke házban annyi tekintélylyel
birt, mint Tiszarét szerény lelkésze.
Ez az, mit hőseim mult életéről mondani szükségesnek tarték. Ha
hosszasabb voltam s valakit olvasóim közül untattam, gondolja meg,
hogy nem éltem azon irói jogommal, mely szerint őt hosszú
előszóval vendégelhettem volna meg s ne tegye azért félre
könyvemet. Regényem csak az élet képe akar lenni s az nem lehet
mindig mulatságos.
 Már a nap lealkonyodott s csak még néhány piros felleg jelölé a
helyet, hol az eltünt, midőn a barátok a faluhoz értek s Vándory jó
éjtszakát kívánva, Jónástól elvált.
Hősünk magánosan s meglehet, mert a törvénykezési jelenet,
melynek a Török-dombon tanuja volt, érzelmeit sérté, vagy talán
mert multjára gondolt, komorabban, mint máskor, tért házába. De
midőn a kapunál Vilmát látá, ki vigan elébe lépett s midőn kebléhez
szorítá a nyájas gyermeket, a gond, mely homlokát ránczokba voná,
eltünt s csak boldogságának érzete tölté el szivét.
Be akart menni, leánya nyájasan visszatartóztatá:
– Előbb még egy kis kérésem van – szóla mosolyogva, – míg
nem igéred, hogy teljesítni fogod, nem eresztlek be.
– S mi volna az? – kérdé Jónás jókedvűen simogatva leánya
arczát.
– Hogy meg nem haragszol – felelé Vilma kérőleg.
– Én – s ugyan miért?
– Tudtod nélkül tettünk valamit.
– Ha csak az, hogy meg nem haragszom – szóla Tengelyi
nevetve, – azt megigérem.
– És hogy helybe fogod hagyni.
– Ez más kérdés, de ha te tevéd – folytatá mosolyogva, – legyen
megigérve ez is.
S apa és leány bementek a házba, boldogan s meg kell vallani,
jegyzőnk részéről nem minden kiváncsiság nélkül.
 III.

Tiszarét helységében, hová a jegyzővel s lelkészszel mi is

visszatérünk, azalatt csend és béke uralkodik. Egyes munkások, kik
a mezőről haza térve, kaszával vállaikon házaik felé ballagnak, itt-ott
pár csevegő szomszéd a kapuk előtt, vagy egy gyermekcsoport az
utcza közepén, porban játszva, ez minden, mit észrevehetünk s mi
felett az estharang elzengi dalát, lassú kongásokban, mintha fáradva
volna ő is s félig szunnyadozva mondaná el esti imádságát. Maga a
korcsma, hol máskor vigan folyt a táncz s Iczik zsidó jó áron, de
hitelbe, még nem termett gabonáért méré borát, ma üresen állt; s ha
a csapszék ajtaján benézünk, csak a Rétyek cseh kertészét s Ákos
vadászát látjuk, kik, mint Izráel a pusztában Egyiptom hústálaira, híg
italok mellett hazájok jobb sörére emlékeznek. Ugyanazon csendet
találjuk az uraság udvarában is, mely köztudomás szerint hazánkban
a korcsma után a legzajosabb hely. Az úrfi, mint tudjuk, kutyáival
együtt agarászni ment. Az alispán a főügyészszel s jegyzővel
szobájába zárkózott s kétségen kívül igen fontos tárgyakról
beszélgetne, ha a közelgő est homálya s talán maga a beszédnek
fárasztó fontossága álomba nem szenderíti mindnyájokat. A teins
vagy nagyságos alispánné pedig, ki mint csattogány a berket, e
házat máskor mindig eltölti szavával s e kedves madártól talán csak
abban különbözik, hogy szava hangosabbá s szüntelenebbé lett,
mennyivel inkább előhaladott élte nyarában, a kertben sétál.
Kövessük őt.
A tiszarétiek kertje, mint már említém, csudája vala az egész
vidéknek. Remeteház, szilvaaszaló, templom formára épült
galambház, halastó s hozzá halászkunyhó, barlang, parasztház stb.,
– mert ki mondhatná el egyszerre a Rétyek képzelet- s
szeszélyeinek fényes eredményeit, melyek a szerencsés utast, ki
kertökben körüljárhata, nem szünő meglepésben tarták. Mindezeket
bámulni lehet, leirni nem. A kertnek legtávolabb részét mintegy húsz
holdas erdő foglalá el, melyet a teins alispán úr már rég kivágatott
volna, ha a főispán – ki megszállva Rétyéknél, ez erdőt dicséré
leginkább – a tiszteletreméltó magas nyársudarakat nem menti meg
urok kertészi izlésétől. A magas nyárfák messzeterjedő ágai s
alattok a bokroknak egymásba font zöldje valóságos vadont
képezének, hová a dél forró sugára nem hatott; s ha a tizennyolcz
tálas ebéd után visszavonulhatál, itt félórára legalább szabadnak,
nyugodtnak érezhetéd magad. Ez erdőben csak egy út volt, mely
számtalan tekervényekben rajta keresztül vagy inkább körülvezetett
s ez az, melyen most Rétyné ő nagyságát leghivebb szolgájával,
Macskaházy ügyvéd úrral, a legfontosabb beszélgetésben találjuk.
Októberben vagyunk, az estharangot is hallottuk már, mint
olvasóim talán emlékezni fognak, e mellett még erdőben járunk, hol
nappal is minden homályosabb s azért olvasóim természetesnek
fogják találni, ha személyeink részletes leirásába nem ereszkedem,
mit én, főkép Rétyné ő nagyságára nézve, úgy is nem szivesen
tennék. Ha azonban nappal volna, olvasóim láthatnák, hogy Rétyné
negyven és ötven között, azaz azon korban áll, melyet negyvenen
túllévő emberek a férfikor legszebb idejének tartanak s mely e
szerint ily férfias asszonynál is talán a legszebbnek nevezhető.
Termete magas s mint egyéb birtoka, szépen arrondirozott. Haja –
de ehhez mindaddig, míg olvasóim őt főkötő nélkül nem látják, mi
alig fog történni, jóformán közünk sincs – az erős szemöldek s
gyönge bajszocska szerint ítélve, hihetőkép fekete. Arcza csupa
nagyságos méltóság, néha s pedig elég csudálatosan, harmincz
hónap után visszatérő s hat hónapig tartó időszakokban, midőn a
tisztujítás közeledik, szerfölött nyájas és leereszkedő; egyébkor
fölséges büszkeségű, mit két hatalmas szemölcs még inkább nevel;
egyike felső ajkának jobbik oldalán, mely arczának, még ha
mosolyog is, megvető kifejezést ád, másika álla fölött. Királynőnek
gondolnád, ha a megyei hajdú, ki mellette áll, nem intene, hogy
alispánnéval szólsz. Rétyné dáma volt a szó legszorosabb
értelmében. Háztartása pompás, ebédei soha két óránál nem
rövidebbek, udvara telve apró marhával s vendégekkel, melyeknek
előkelőbbjei a legpontosabb szolgálatot találják. Ha beszélni hallod,
valamely gazdag forrásnál képzelheted magadat, mely nem szünő
futásban minden tárgyakon elárad. Szava hatalmas és csengő, hogy
Jerikó falai rengenének s az egész háznép elhalványul hallatára. Az,
a mit mond, bámulásra gerjeszt minden elfogulatlant, nemcsak mert
majdnem szóról-szóra ugyanaz, mit az alispán mondani szokott s
ezen házassági egyetértés romlott korunkban csudálkozásra méltó,
hanem főkép azon mély juridicus tudomány által, melyet napjainkban
már magyar asszonyoknál is csak ritkán találhatni s mely az
asszonynak oly különös bájt s kellemet ad. Nem vala ügyvéd széles
e hazában, ki törvényes tárgyakról szivesebben s többet szólott
volna, mint Rétyné s annyi tudománynyal s mélységgel, hogy
Macskaházy úr sokszor megvallá, miként legjobb replikáit egészen ő
nagysága tanácsa szerint készíté.
Ez utóbbi, kit most kegyes uraságával az erdőben sétálva
találunk, mintegy ötven s hatvan év között lehet; alacsony, száraz
férfiúcska, kit inkább hosszú megszokás, mint évek terhe hajtott
meg. Halvány arcz, hegyes orr s áll, bizonytalanul tekintgető szem,
melylyel csak néha s mintegy véletlenül találkozol, de mely szuró
tekintetét azonnal elvonja, mihelyt észrevétetett s kopaszság által
nagyított homloka, melyet néhány ritka ősz fürt környeze, oly
egészet képezének, mely előtt minden ember – a Réty-családot
természetesen kivéve – rosszul érzé magát. E családnak hivebb
embere nem volt. Közel harmincz évet töltött a háznál s annyi jó és
rossz napokban részesült, hogy szinte a család egyik tagjává vált s
érdekeit talán állhatatosabban védé, mint a család maga. Csupa
haszonvágyból, mint ellenei hivék, valódi hajlandóságból, mint Réty
gondolá s ki tudja, némi tekintetben talán igaza volt mind ennek,
mind amazoknak. Az ember oly csudálatos vegyüléke a jó és rossz
tulajdonságoknak, hogy alig van, ki sokáig alávaló czél után
fáradhatna a nélkül, hogy valami jobb érzemény ne támadjon
keblében, valamint ritka az, kinek nemes indokai közé ne vegyülne
előbb-utóbb egy kis haszonvágy, hiúság, vagy más, ehhez hasonló
nemtelenebb anyag is; s meglehet, hogy Macskaházynak is előbb
csak szinlelt ragaszkodása utóbb valódi érzeménynyé változott, de
nem engem illet ítélni az ember fölött.
 Most azonban az egyetértés, mely Rétyné s hű ügyvéde közt
létezett, úgy látszik, meg vala zavarva. Az alispánné sebes léptekkel
s látszó fölgerjedésben jára föl s alá a fák alatt, Macskaházy egy
lépéssel hátrább s a szokottnál még inkább meghajolva követé
hatalmas asszonyát; csak néha egy-egy engesztelő szót szőve
felingerült beszédei közé, de a mint látszék, kevés sikerrel, mert
amaz nyughatatlanul rázá fejét ily félbeszakasztásoknál, mondva,
hogy beszélni könnyű s hogy jól tudja úgy is, miként Macskaházy
senkit sem enged szóhoz jutni, de hogy a valódi hűség csak tettek
által bizonyulhat be s több efféléket.
– S én nyiltan megmondom önnek – mondá végre Rétyné, ki a
szüntelen beszélgetés vagy járás miatt fáradtan megállt s szemeit a
kis ügyvédre szegezve napernyőjével a földet üté, – az, mit ön
mond, engem kétségbeejt.
– De mikor mondom nagysádnak – viszonzá Macskaházy, ki mint
látszék hasonlókép kétségbeeséshez közelgett, habár egészen más
okból, – hogy erre semmi ok nincs, hogy kétségen kívül – –
– Oh tudjuk, – szakítá félbe az alispánné, – hogy ön kétségbe
esni nem fog; mit bánja ön a mi bajainkat. Ha koldusbotra jutunk,
vagy az egész világ előtt meggyaláztatunk, ön azért ügyvéd marad s
ki tudja talán – –
Macskaházy sértve érezé magát s miután türelme elfogyott,
véletlenül azon nagy találmányt tevé, melyet a társas életben oly
fölötte jól használhatunk, hogy szenvedély ellen csak hasonló
szenvedélylyel léphetünk föl sikerrel. A harag, melylyel most szólt,
sokkal inkább hatott Rétyné kitöréseire, mintha a világ minden
philosophjainak okoskodásaival lép föl ellenök. – S hát ez a
köszönet, – szólt a kis ügyvéd nemes haragjában, – ez a hála,
melyet harmincz éves szolgálatimért érdemeltem? A család disze s
becsülete fentartásáért én, Macskaházy Ádám, fejemet
koczkáztattam s köszönetül gyanusítást találok.
 – Az, mit ön mond, engem kétségbeejt.

– Ne vegye fel úgy ön – szóla közbe engesztelőleg Rétyné, ki

észrevevé, hogy kissé túlment hevében s hogy Macskaházy nem
férje, kitől válóper nélkül nem lehet megválni, – lám én asszony
vagyok és szerencsétlen viszonyaim – és –
– Asszony, asszony! az mind szép és jó, – szóla amaz, ki
észrevevé, hogy a csata rá nézve kedvezőleg fordul, – én ismerem
nagysádat, nagysád nem oly asszony, mint a többiek. A mit szól, azt
replicába tehetni. Látom jobb lesz, ha más helyet keresek
magamnak, – ügyvéd, ki a család bizodalmát elvesztette –
 – De ki mondta, hogy bizodalmunkat elvesztette? – szakítá félbe
kérőleg a nő, – mi csak önben bizunk, mit tegyünk, ha önt
elveszítjük? Azonkívül – tevé hozzá a már ellentállhatlanná vált
alispánné – ismeri igéretünket. Azon nap, mikor az irományok
kezembe jőnek, elmegyünk a káptalanhoz s az inscriptió, melyet
maga kívánt, kezében lesz.
– A mi az inscriptiót illeti, – dörmögé Macskaházy szelidebb
hangon, – Isten látja lelkemet, hogy nem azért teszem. Ám, ha
méltóságtok hű szolgálatimért, ob fidelia servitia, – felőlem
gondoskodnak, én éltem végeig meg fogom hálálni – de – –
– Hisz tudom, ön lelkéhez nem fér haszonvágy, de az inscriptió
szép s habár nem éri is föl azon szolgálatot, melyet családomnak
tesz, mégis szép osztályrész.
– Melyet bizonyosan meg fogok érdemleni, habár még száz
akadály gördülne is elémbe, – szóla nemes lelkesedéssel
Macskaházy.
– S valóban azt gondolja, kedves barátom? – sóhajtá az
alispánné, – én kételkedem.
– S miért? Mert az első próbatét nem sikerült? Gyermekség!
Minden jól s helyesen vala elkészülve, ki tehet róla, hogy az ég ez
egyszer nem kedvezett. Az ember, ki Vándorynál betört, biztos és
ügyes. Mondám neki, hogy ne csak az irásokat, melyeket nagysád
kívánt, hanem pénzt s egyéb valamit érő dolgokat is vigyen el
magával, azért, hogy a dolog közönséges lopásnak látszassék s
reánk semmi gyanú ne háromoljon. Ez volt oka, hogy az egész nem
sült el. A szerencsétlen tolvaj csak néhány garast találva az
asztalfiókban, több pénzt keresett. Az alatt a tiszteletes visszajött s
lármát ütött, még mielőtt Czifra az irásokhoz juthatott. A tolvaj az
ablakon ugrott ki s így illant el – Vándory nem véteté űzőbe, mint
másnap mondá: mert félt, hogy statarium alá kerülne; s így látni,
hogy néha a philanthropiának is vannak hasznai. – Az iratok most
Tengelyinél vannak, mint az öreg szolgálótól tudom, a nagy
vasládában az ajtó mellett, hol a jegyző a maga s a község
irományait tartja; s ne féljen nagysád, megtaláljuk azokat ott is. Sőt
még szeretem, így két legyet ütünk egy csapásra, úgy is Tengelyivel
van még egy kis számolásom.
– Remegek – szóla az alispánné, – a jegyző háza teli van
emberekkel, hátha a tolvajt megfogják.
– Fölakasztatjuk – szóla közönyösen Macskaházy – hisz
statariumunk van.
– És ha az egészet megvallja?
– Nem fogja megvallani. Azt igérjük neki, hogy ha hallgat,
bántása nem lesz; ha pedig – tevé hozzá a kis ügyvéd enyelgő
hangon – mégis vallani akarna, nem lesz rá ideje; fölakasztatjuk,
minekelőtte vallhatna.
– Oh ha tudná ön, – szóla Rétyné sóhajtva, szinte érzelgő
hangon, – mennyit küzdék, míg e lépésre határozám magam,
mennyit szenvedek még most is, ha arra gondolok, hogy – – –. De ki
tehet róla? nevem becsülete, gyermekeim java, – minden, mi az
életben kedves s neki becset ád, kényszerítnek –
– Mit nem tesz az anya gyermekeiért – viszonzá meghatva
Macskaházy, midőn szemeit törlé, a sötétségben könyekre nem
levén szüksége, – mily szív lakik nagysád keblében, azt csak én
tudom. Ha tudná a világ, leborulna előtte.
– Isten mentsen – szakítá félbe ügyvéde lelkesedését Rétyné, ki
egyébiránt nem vevé kedvetlenül óriási hizelgéseit s örült, midőn
hallá, hogy egy kis ügyvédi ügyességgel tette, melyet a pór lopásnak
nevezne, nemes feláldozásnak tekinthető, – Isten mentsen, hogy e
tettről kivülünk más valaki tudjon. A világ kegyetlen ítéletében, ki
tudja, nem mondaná-e – – – S itt az alispánné elakadt, talán
bámulatában, mert érzé, hogy arcza pirulni kezd.
– Ugyan miért kínozza magát nagysád? – szóla közbe
Macskaházy, földesasszonya zavarodását észrevéve, – mi rossz van
az egészben, a mit teszünk? Egy kis irományelsikkasztás, – oly
dolog, mely naponként történik, – s mely Magyarországban oly
közönséges, hogy legfelebb az által, ki magát sértve érzi, tartatik
különösnek. Hányszor nem hallotta nagysád, hogy egész perek
vesztek el, nem hónapos vagy éves, hanem harmincz éven át
vastagra nőtt perek, minden irományokkal együtt, s mi lett belőle?
Keresték s végre, ha lehetett, újhoz fogtak, s nem szólt senki felőle.
Hát még ez esetben? Kötelezvényeket orzunk-e el, vagy fassiókat,
vagy donatiót? Isten ments! közönséges magánleveleket, melyeket
nagy részben maga a nagyságos úr irt s melyeket épen mert családi
dolgokat érdekelnek, más kezekben hagyni nem akar. A dolog maga
egészen ártatlan, legfelebb módja ellen lehetnének kifogások.
– Igen, igen, de a mód, – sóhajta az alispánné – háztörés, rablás,
mit tudom én, mily iszonyú neveket fognak adni az egésznek.
– Igen, háztörés, rablás, – szóla nyugodtan a tudományos jurista,
– mennyiben az egész a tett elkövetőjét illeti, de mi közünk hozzá?
Ha valaki más embernek, kit épen szentnek senki sem mond, de ki
most büntető per alatt nem áll, s ki mellett e szerint a «jus connatum
bonae existimationis» szól, beszéd közt elmondja, hogy tiszteletes
Vándory hálószobájában nagy diófaszekrény áll, melynek felső fiókja
jobb oldalánál bepecsételt s zöld szalaggal összekötött iratcsomó
van, melyet ő – t. i. a szóló – annyira szeretne látni, kiváncsiságból
vagy tudományos czélokból vagy akármiért, hogy annak, ki azt neki
elhozza, száz forintot adna, kérdem, van-e ebben valami vétkes
vagy épen büntetésre méltó? Kétségen kívül nincs. S most megyek
tovább: ha ugyanazon ember, például mondjuk A., a másiknak, B-
nek, még azonfelül azt beszéli, hogy a tiszteletes úr szombaton
estve az udvarban vacsorál, s hogy mivel kertfelőli ajtaját bezárni
nem szokta, félni lehet, hogy egyszer valaki estve a kertfalon át
minden akadály nélkül házába mehet, azután háló szobájába s így a
szekrényhez, melynek felső fiókja jobb oldalán fekszenek az iratok,
ismétlem, ha valaki mindezt csak úgy beszélgetés között elmondja –
van-e ebben valami vétkesebb az első beszélgetésnél? S ha később
ezen egyed B., ki mellett a jus bonae existimationis szólt, betör s az
iratcsomót kezembe adja: én törtem be, én raboltam a
tiszteletesnél? Nem volna-e bolond, ki ezt mondani merészlené? A
mit igértem, azt megteszem, a száz forintot kifizetem, mert
természetesen szavát megtartani minden becsületes embernek
kötelessége, a többihez közöm nincs.
 – Igaz, igaz, – sóhajta Rétyné, ki lelkiismeretét ez okok által
teljesen megnyugtatva érezé, – de a világ nem így okoskodik!
– A világ mindig ferdén ítélt, s így fog ítélni az utolsó ítéletig, s ez
kétségen kívül az első leend, mely általánosan elfogadtatik, – szóla
komolyan Macskaházy, ki mint jó reformált, theologiával szivesen
fűszerezé beszélgetéseit. – Az úgynevezett erényes embereknek
egyik mesterségök az, hogy legszebb oldalukat fordítják kifelé. Ne
féljen nagysád, erről a közönség beszélni nem fog.
– Ha az iratok még Vándorynál volnának, elhinném, – viszonzá
Rétyné, – de most Tengelyinél a falu házában, hol annyi ember jár-
kel, hol éjjel őr áll, kételkedem.
– Azt bizza nagysád reám; az iratok a vasládában vannak, ez
elég; a vasládának csak két kulcsa van, s mennyi lakatos e világon!
– – Itt Macskaházy gondolatfolyamát Ákos vizslája szakítá félbe, ki
urát megelőzve, Rétynéhez szaladt, s hizelkedve ugrándozék
körülte.
– A vadászok hazajöttek – szóla Rétyné, – menjünk. – Már
indulni akartak, midőn a vizsla egyszerre a sürűnek fordulva, ugatni
kezd. Az ágak közt gyönge csörgés hallatszik, a kutya ugatva a
bokrok közé szalad, s észrevehetni, hogy valaki az ágakon keresztül
tör. Végre a vizsla fölsikolt s jajgatva sántán tér vissza az
előbbiekhez, ép midőn Ákos Etelka testvérével hozzájuk lép.
– Mi a baj? – kérdé Ákos, mostohájának kezét csókolva, ki
azalatt hiv ügyvédével együtt néma rémülésben állt.
– Nem hallottál semmit? – kérdé remegő hangon emez.
– Igen, vizslám ugatott, talán nyúl vagy róka.
– Nem, nem, tekintetes uram – viszonzá Macskaházy, még
mindig arra szögezve szemeit, hol a zaj eltünt, – fejemet teszem rá,
hogy ember.
– Meglehet, szegény ficzkó a faluból, – szólt Ákos, vizsláját
simogatva, – ki megtudta, hogy holnap gyümölcsöt szedünk, s még
egyszer használni akarta az alkalmat, s az egész idő alatt, melyet
rejtekében töltött, hihetőkép ép úgy remegett, mint most barátom
uram. Ej, be merész ember ön; a franczia közmondás szerint a bátor
csak a veszély után ijed meg, s ezt soha sem láttam oly mértékben,
mint most.
– Ez az ember hallgatózott, minden kérdésen kívül csak azért
jött, hogy hallgatódzzék, – szóla közbe aggodalmasan Rétyné, míg
Macskaházy, karját taszítva, vigyázatra figyelmezteté.
– Nem hiszem – szóla Etelka nevetve. – Macskaházy igen
mulatságos úri ember, de alig hiszem, hogy valaki, csak hogy
beszélgetni hallja, októberben ide a hüvösbe álljon.
– Édes Etelka kisasszony, magácska azt nem érti, – válaszolt az
ügyvéd, kihez nyugalmával egész ildomossága visszatért, – ő
nagyságával fontos dolgokról, pereinkről szóltunk.
– És hihetőkép az ellenfél ügyvéde azért rejté magát el e fák
alatt, hogy mesteri fogásait előre kitudja, nemde? – szakítá félbe
Ákos nevetve a szólót. – De ha annyira szivén fekszik, miért nem
fogta el a zsiványt? Tekintetes s vitézlő Macskaházy úr megbirkózik
tízzel, s azt hallám, csak egy volt – – –
– Én? – kiálta föl Macskaházy elrémülve már a gondolatnál – én
magam?
– S miért ne? De jőjjön velem, most ketten vagyunk; ha
csakugyan volt itt valaki, mit még most sem hiszek, elfogjuk; ha nem,
jót kaczagunk.
– De kérem domine spectabilis – szólt zavarodva Macskaházy,
kit Ákos kezénél fogva maga után húzott – így fegyvertelenül, sötét
éjszaka, mégis jobb lenne, ha cselédeket hínánk.
– Hova gondol – nevete Ákos, – hisz míg cselédeket találunk,
gonosztevőnk tízszer megszökik. Csak bátran barátom, anyám
Etelkával addig haza megy, mi pedig regényes kalandunkban járunk
el; s győzünk vagy – – – elszaladunk. Nemde barátocskám? – tevé
nevetve hozzá, – ha csak ijedtünkben a guta meg nem üt.
 Macskaházy, ki még mindig annyira el vala rémülve, hogy e
tréfákon megharagudni eszébe sem jutott, csak némely észrevételt
rebegett: mennyivel jobb s czélszerűbb volna cselédeket vinni
magokkal! De miután Rétyné is kéré őt, hogy menjen Ákossal, s
miután mint ildomos ember kiszámítá, hogy az üldözendő
gonosztevő hihetőleg utólérhetetlen, a kis ügyvéd nagy merészen
begombolá felső ruháját, s azon ünnepélyes óvással, hogy mi őt
illeti, ő nem fél, Ákos után elindult.
Rétyné s Etelka, amaz aggodalmak közt, ez Macskaházy
félelmén kaczagva, hazafelé indultak s a vizsla, hihetőkép az
erdőben tett kellemetlen tapasztalásaira emlékezve, ura helyett most
az egyszer őket követé.
A bátorságnak különböző nemei között, melyek egyenlő
mértékben senkinek sem tulajdonai, Macskaházy ép azt birá
legkevésbbé, mely zsiványok elfogására szükséges, s habár nem
merném állítani, hogy félt, legalább annyit mondhatok, hogy nem
igen kellemetes helyzetben érzé magát. Képzelje ugyanis magát
valaki helyébe. Macskaházy járatos vala a törvény
legtekervényesebb ösvényein, s a homálynak nem épen ellensége,
de ily út, milyenen most vékony lábacskái botorkáltak, ennyi tőke s
ág, mely járását egy hosszú botlássá tevé, fölülmulta képzetét,
valamint azon sötétség is, mely az erdő sűrű lombja alatt a
haladókat körülfogá. Gondoljuk ehhez, hogy Ákos fiatalsága
hevében az úton inkább szaladt, mint ment, úgy hogy ügyvédünk
minden erőlködése mellett alig követheté vezetőjét, ki minden
kimélet nélkül törve az ágakon keresztül, hű követőjét szünni nem
akaró vesszőzés processusán vezeté keresztül. Más alkalommal
Macskaházy megemlékezve nemeslevelére, nem tűrte volna e
bánásmódot, most, miután szerény észrevételeire, melyeket e
rohanó haladás ellen megvesszőzött arcza tekintetéből tett, csak azt
nyeré válaszul: maradjon valamivel hátrább, hallgatott; s minden
verés, botlás daczára nem maradt hátrább egy lépéssel sem, hanem
néma méltóságban, mint a haldokló római, köpenyegével takarva
arczát, nyomban követé Ákost, azon gondolattal bátorítá magát,
hogy ily sötétben puskával senkit sem lehet eltalálni, azon esetben
pedig, ha véletlen szerencsétlenségből mégis találkoznának keresett
ellenökkel, ő Ákosnak segítséget szerezni azonnal haza szalad. Erre
azonban nem nagy valószínűség mutatkozott. Sötét éjszaka, zárt s
még e felett kék köpönyeggel takart szemekkel, még oly ügyes
ember, mint Macskaházy ügyvéd úr, sem lát igen tisztán; Ákos
pedig, mint látszik, barátja kedveért csak a legsűrűbb helyeket
keresi, s a zajt hallva, melyet követőjén a visszacsapó ágak tevének,
oly jó kedvben érzi magát, hogy e perczben senkinek, habár a világ
legnagyobb zsiványa volna, kellemetlenséget okozni nem akarna.
Negyedórai keresés után az erdőszélhez érve, Ákos végre
megállt s midőn Macskaházyhoz fordult, ki szemeit fölnyitva ismét
lélekzetet vett, így szólt: – Az erdőben nincs senki, arra esküt
tehetünk, itt nem látszik s nem hallatszik egy emberi teremtésnek
legkisebb nyoma, most talán csak elhiszi, hogy csalódott, s legfölebb
nyúl volt, mi előtt annyira elrémült.
– Egészen úgy tetszett, mintha emberlépteket hallanának, édes
anyja ő nagysága is megesküdnék reá.
– Ha úgy van – viszonzá Ákos, alig tartva vissza nevetését, –
menjünk még egyszer vissza, két vagy három sűrű helyet tudok, hol
még nem voltunk, talán ott van – –
– Dehogy van – sóhajta fel Macskaházy, Ákost, ki már
visszafordult, feltartva, – ha egy egér lenne is ott, ráhágtunk volna,
annyira keresztül-kasul jártunk, alig birnak lábaim, – s a kis ügyvéd
sóhajtozva törülé homloka izzadtságát.
– Jól van, – mondá Ákos, – ha azt hiszi, hogy az erdőben nincs,
menjünk itt a kert körül, talán másik oldalán találunk valakit, itt
minden csendes. – S ezzel Ákos átugrott az árkon, Macskaházy
előbb az árok közepébe, azután pár csodálatraméltó gymnastikus
evolutióval föl másik oldalára mászott, s a két kereső némán haladva
egymás mellett, rövid idő után a kert szögleténél fölfelé a fák által
eltakartatik szemeink előtt.
Minden hallgat. Az éj sötét s kedvetlen, mint októberben lenni
szokott. A tiszta napnyugot után mindig több fellegek vonulnak össze
a láthatáron, s a téren hosszú sóhajokban lejt át az őszi szél, hideg