Test Bank for The Economics of Money, Banking and Financial Markets 7th Canadian by Mishkin

Test Bank for The Economics of Money, Banking

and Financial Markets 7th Canadian by Mishkin
Full download link at: https://testbankbell.com/product/test-bank-for-the-economics-of-
money-banking-and-financial-markets-7th-canadian-by-mishkin/

Economics of Money, Banking & Financial Markets, 7e (Mishkin)

Chapter 1 Why Study Money, Banking, and Financial Markets?

1.1 Why Study Financial Markets?

1) Financial markets promote economic efficiency by ________.

A) channelling funds from investors to savers
B) creating inflation
C) channelling funds to those who have a productive use for them
D) reducing investment
Answer: C
Diff: 1 Type: MC
Skill: Recall
Objective: 1.1 Recognize the importance of financial markets in the economy.

2) Well-functioning financial markets promote ________.

A) inflation
B) deflation
C) unemployment
D) economic growth
Answer: D
Diff: 1 Type: MC
Skill: Recall
Objective: 1.1 Recognize the importance of financial markets in the economy.

3) A key factor in producing high economic growth is ________.

A) eliminating foreign trade
B) well-functioning financial markets
C) high interest rates
D) stock market volatility
Answer: B
Diff: 1 Type: MC
Skill: Recall
Objective: 1.1 Recognize the importance of financial markets in the economy.

4) Markets in which funds are transferred from those who do not have a productive use for
them to those who do are called ________.
A) commodity markets
B) fund-available markets
1
Copyright © 2020 Pearson Canada, Inc.

Visit TestBankBell.com to get complete for all chapters

C) derivative exchange markets
D) financial markets
Answer: D
Diff: 1 Type: MC
Skill: Recall
Objective: 1.1 Recognize the importance of financial markets in the economy.

2
Copyright © 2020 Pearson Canada, Inc.
5) ________ markets transfer funds from people who do not have a productive use for them to
people who do.
A) Commodity
B) Fund-available
C) Financial
D) Derivative exchange
Answer: C
Diff: 1 Type: MC
Skill: Recall
Objective: 1.1 Recognize the importance of financial markets in the economy.

6) Poorly performing financial markets can be the cause of ________.

A) wealth
B) poverty
C) financial stability
D) financial expansion
Answer: B
Diff: 1 Type: MC
Skill: Recall
Objective: 1.1 Recognize the importance of financial markets in the economy.

7) The bond markets are important because they are ________.

A) easily the most widely followed financial markets in Canada
B) the markets where foreign exchange rates are determined
C) where corporations and governments borrow to finance their activities
D) the markets where all borrowers get their funds
Answer: C
Diff: 1 Type: MC
Skill: Recall
Objective: 1.1 Recognize the importance of financial markets in the economy.

8) A security is also known as ________.

A) a financial instrument
B) a contingent claim
C) the interest rate
D) a liability
Answer: A
Diff: 1 Type: MC
Skill: Applied
Objective: 1.1 Recognize the importance of financial markets in the economy.

3
Copyright © 2020 Pearson Canada, Inc.
 Another random document
un-related content on Scribd:
The Project Gutenberg eBook of Emberek a kövek között
 This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online at
www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you
will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Emberek a kövek között

Regény

Author: Cécile Tormay

Release date: May 8, 2023 [eBook #70724]

Language: Hungarian

Original publication: Hungary: Franklin-Társulat, 1919

Credits: Albert László from page images generously made available by

the Hungarian Electronic Library

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EMBEREK A

KÖVEK KÖZÖTT ***
 Minden jogot fentartunk.
Copyright 1917 by Franklin-Társulat Budapest.

Tormay Cécile könyvei:

A RÉGI HÁZ.
Regény. 16-ik ezer.
DAS ALTE HAUS.
VI-ik kiadás.
S. Fischer, Verlag. Berlin.
MENSCHEN UNTER STEINEN.
II-ik kiadás.
S. Fischer, Verlag. Berlin.
AU PAYS DES PIERRES.
III. kiadás.
Calmann Lévy. Editeur. Paris.
APRÓ BŰNÖK.
Novellák.
APRÓDSZERELEM.
Novellák.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

TORMAY CÉCILE
EMBEREK A KÖVEK KÖZÖTT
REGÉNY
NEGYEDIK KIADÁS

BUDAPEST, 1919

FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
KIADÁSA
 I.

Megindult a lába alatt egy kő. Eleinte lassan gördült, aztán egyre
sebesebben nyargalt le a láthatatlanba. Jella belekapaszkodott egy galyba és
lihegve hajolt a mélység fölé. Mosolygott. Szerette a fékevesztetten rohanó
követ. Szerette eliramló dörejét.
Mikor odalenn elnémult a szakadék, kedvetlenül eresztette el a galyat.
Azalatt lement a nap és a Karsztok vadul nőttek bele az alkonyatba.
Gyötrődött kőhullámok, mezítelen sziklarémek tépték meg a lilaszínű,
hideg eget.
A leány felbámult a Jávorjére. A felhős csúcsok között magányosan
égett a nagy hegy, a visszanéző nap tüzében. Lenn terjedt a fenyvesek
sötétje. A tavaszi éjszaka nesztelenül, kúszva jött ki az erdőkből. A
völgykatlan oldalán elfeketültek a szélgátak és tövükben a televény
földdarabkák még vörösebbek lettek: élő sebek a halott szürkeségben.
Jella tudta, hogy emberek hordták zsákszámra a sziklák közé azt a
vérszínű földet és tudta azt is, hogy védeni kell minden maroknyit, mert a
vad szél, mely szakadatlanul rázza a fákat a tetőn, el akarja vinni. De azért
nem csodálkozott; sohasem látott egyebet, el sem birta volna képzelni, hogy
másként is lehetne. Ott a kövek között küzködni kell. Néha a szél az
erősebb, néha az emberek.
Most is dolgoztak lenn a lejtőn. Apró alakok nagy köveket görgettek és
ugyanazzal a fáradt mozdulattal emelték magasabbra a szélgátakat, a
melylyel az atyjuk, a nagyatyjuk emelte. Aztán, mintha a mélyben rézpénzt
csengettek volna egy sziklához, fázósan belecsilingelt a hűvös hegyi
levegőbe a völgyi harang.
Vége volt a napnak. Szakadozott hangyajárásban élő vonal indult le a
falu felé, melynek házai, mint az itatóra hajtott birkanyáj, rendetlen sorban
kapaszkodtak a patak mentén.
Jella czéltalanul tépdeste egy hegyi jávor csenevész lombját és közben a
szakadékba nézett, melyről a favágók azt mondták, hogy a föld másik
oldaláig ér. Egyszerre kihullatta kezéből a meggyürt leveleket. Hátrafordult.
Lenn az ösvényen emberek jártak. Megismerte a hangokat. Ketten
jöttek. Az egyik Slatka volt, a félszemű kovács felesége, a másik talán a
sógorasszonya. Nem láthatta őket a cserjéstől, de a nagy, nyugodt csendben
tisztán hallotta a szavukat.
Az asszonyok ép alatta álltak meg pihenni; Slatka éles hangja hatott fel
elsőnek hozzá.
– A korcsmában tudta meg… Aztán haza ment és nekivágta a baltát az
asszonyának.
Franjóról szóltak, az iszákos bodnárról, a ki régente sokat járt a Jella
anyjához holdvilágnál harmonikázni.
Az asszonyok hangja halkabb lett, valami másról kezdtek beszélni.
– Ő az oka minden bajnak… az a czéda…
– Megpiszkolta a falut. Átkozott fekete szemű. Franjót is ő bolondította
el. Azelőtt rendes, istenes ember volt. Hétköznap sohse itta le magát.
Jella lelapult. A biztosságérzet vakmerőségével nyujtotta előre fejletlen
fiatal nyakát. Tudni akarta volna, hogy kiről beszélnek.
– Föld rossza…
A sógorasszony ráhagyta.
– Verje meg az Isten. A míg szép volt, nagyon pártolták az emberek.
– Még az enyém is, – dörmögte Slatka. Aranykeresztet vett neki. De
meg is fizet érte… Vittem a pap-gazdasszony kisasszonynak két libát.
Beszélni is fogok vele.
– Aztán mit akarsz tőle?
 – Hogy prédikálja ki a tisztelendő úr.
Jella nem sokat értett az egészből, mégis rossz érzése támadt. Annak a
kettőnek gonosz volt a hangja. Felkapott a földről egy száraz ágat és
találomra a nyakuk közé dobta. Odalent valamelyik felsikoltott. Az
asszonyok, batyuval a hátukon, hosszú lépéssel nyargaltak egymás mögött,
akár a megriadt libák.
Rejtekéből vásottan nevetett utánuk. Nem szívelhette őket. Tavaly,
Szent-Mihály havában, mikor a hideg törte az anyját és a kecskéjük is
megbetegedett, még egy köcsög tejet sem akartak neki adni. Senki az egész
faluban. Tudta, hogy Slatka volt az oka. Ő keményebb a többinél…
Jellának eszébe jutott valami; ökölbe szorult a keze… Kis leány volt
akkor. Az atyja Szlavoniában dolgozott az erdőben, az anyja levitte eladni a
hálót a tengerpartra. Két napig nem akadt otthon enni való. A gyomrát ásta
az éhség. A félszemű kovács háza mögött pedig tele volt a vén almafa
éretlen vaczkorral. Senkit sem látott a környéken. Letépett egy almát.
Abban a perczben ugrott ki Slatka a fal mögül és egy karóval úgy a kezére
húzott, hogy mindig megmaradt a nyoma. Ezt a régi szégyent nem tudta
megbocsájtani. Gyűlölte a kemény szívű asszonyt, a miért rajtakapta, a
miért neki volt igaza, pedig… ő éhezett.
Mint egy fiatal állat, ásítva nyújtózott egyet. Hátra simította arczába
csüngő haját és összeterelte a falujabeli kecskéket. Ott őrizte őket a hegyek
közt már vagy öt esztendeje, mióta az iskolából kikergették… Mozgás
közben szoknyájának a rongyai alatt jóformán még alig látszott csipőjének
a vonala. A mint ment, sovány karját ütemesen lóbálta és közben álmos
hangon egy régi horvát nótát énekelt.
Lenn a faluban egy háznak az ablakában világ gyúlt. Sárgán vetődött a
fákra, mintha vederből egy kis maradék napfényt loccsantottak volna oda.
A patak zúgása a leány elé jött a mélyből. A korcsma tájékán valaki
kurjantott.
 II.

Az elfeketült nagy hegyek között keskenyen, hosszan húzódott a falu. A

templom megzöldült falánál két öreg tölgyfa állt. Lejebb néhány vörös tető,
az út mentén korhadt faházak, zeg-zugos, rendetlen sorban. A ferde ablakok
gonoszul, bizalmatlanul néztek át egymásra. A füstös tetők a bóra nyomása
alatt félre csúsztak, mint a részeg ember kalapja. A kéményekből apró
fellegek buggyantak ki. A harangozóék pitvarából meleg kenyérszag áradt.
«Tán lakodalomra készülnek?» – gondolta Jella. Nagyot nyelt. Éhesen ment
tovább.
Az út sáros volt, pedig régóta nem esett az eső. A kiálló kövek között
kékes tócsákban poshadt a víz. A házak előtt elnyúlt lábbal emberek ültek a
földön, mint a pihenő barmok. Csak a kovácsműhelyben dolgozott még a
legény. Papucsos lába csattogva taposta a fujtató rúdját. A kohóban égett a
tűz és világa, mikor fellobbant, fényesen frecscsent bele a fiú kormos
arczába. Jellának egy pillanatra megakadt a lépése. A legény feltekintett és
az ajtóhoz futott.
– Jella!… Gyere ide Jelliczám! Az alakját körülfogta a háta mögött égő
tűz nyers fénye és a hogy szétvetett lábbal állt a küszöbön, úgy nézett ki,
mintha a bőrköténye alja, meg a válla égett volna.
A leány megrázta a fejét, elmenőben mégis vissza nevetett rá. Lusta és
goromba legény volt ez a Davorin, de ha vasárnap megmosdott és
kiverekedte magát, jó volt mellette ülni a patak partján.
Gyerekkorukban együtt hemperegtek a porban. A rombadült malomnál
visítva taszigálódtak a lehántott fenyőszálon. Jella emlékezett egy napra. A
többiek lecsúsztak a szálfáról, ő mezítláb, futva ment végig rajta. Elsőnek
érezte magát a faluban. Azóta sem nézett többé olyan büszkén körül; azóta
megtudta, hogy az utolsónak tartják.
 Davorin, mikor legénysorba került, el is fordult tőle. Csak az elmult
őszön történt, hogy a templom mögött újból összetalálkoztak. Jella vállán
meglazult egy kicsikét az ing. A haja lobogott a szélben. Davorin úgy nézett
rá, mintha nagyon haragudnék:
– Hová indulsz?
– Sehová.
– Én is veled megyek.
Aztán mentek sokáig együtt és nem szóltak egymáshoz egy szót sem.
Megint barátok lettek, bár a leány nem szerette Davorinban, hogy Slatkának
volt a kisebbik öcscse és ha lármázott, hát hasonlított a nénjéhez:
Jella már a templom alatt járt. A parokhia nyitott ablakán át egyhangú
mormolás hallatszott ki az alkonyatba. Odabent lámpa égett. A plébános az
asztal fölé hajolt. Széles orra esetlen árnyékot vetett a szentképek között a
falra.
Jella ásítva indult tovább és tekintete megakadt a parokhia nagy,
rendetlen udvarán. Benn, a félszer előtt asszonyok álltak, nehány fehér
ingváll világított a homályban. Középütt, egy felborított kosáron, billegve
ült Slatka és a pap kövér gazdasszonyával beszélt. Közben mindannyian
indulatosan fenyegetőztek. Mikor a leányt meglátták, hirtelen elharapták a
szót. Együgyűen néztek össze. Köszöntésére senki sem felelt és ő egyszerre
nagyon elhagyatottnak érezte magát.
A kecskék is lassan elmaradoztak. Hiba nélkül befordult mindenik a
maga portáján és a sáros udvarokból bámultak vissza rá. Csak Jella
kedvencze, a kis fekete gida követte őt még a gazdája házán túl is, mintha
akarna valamit. A leány megértette a kecske nézését, lehajolt hozzá, átfogta
a nyakát. Így búcsúztak ők minden este. Összedörzsölődztek, mint két
együttérző kis állat.
Jella soká érezte arczán a kecske fűszagú melegségét és nem gondolt
többé Slatkára… Franjóék házatájékán egy pillanatra megállt. Olyanféle
fájdalmas vonítás hatott a fülébe, a minőt a falusi kutyák hallatnak tiszta,
holdas éjszakákon. A hang mélyen kezdődött, mintha a pincze alól jönne,
aztán egyre magasabbra emelkedett és gyerekes, halk nyöszörgésben
aprózódott el. Odabent a házban, magára hagyatva jajveszékelt az asszony,
a kiről Slatka beszélt. Franjo a tornácz lépcsőjén ült és fejét két tenyerébe
hajtva, ütemesen ringatta a siránkozás szerint.
Aztán még egy hangyabolyformájú elhagyott ház, beszakadozott
sövények, egy puszta udvar. Az út megszünt, a leány nedves fűben járt és az
erdő fekete tömegébe ékelve meglátta az anyja kunyhójának az ormótlan,
búbos tetejét. Nem volt több olyan csodálatos tető a faluban. A szél mélyen
benyomta a vályogfalak nyakába és az öreg falak úgy megsüppedtek a súly
alatt, hogy az ereszt még egy gyerek is elérhette a kezével. Jella emlékezett
rá, hogy mikor kisebb volt, nagyon szerette ezt a furcsa tetőt, a melyet, mint
barna bársony, lepett el a moha. Ha odabenn tüzet raktak, pipált az egész
ház és a füst kékes fonalakban gomolyodott ki, a merre épen utat talált; ha
meg zápor verte a keskeny völgyet, az esővíz zavartalanul folyt be az
egyetlen szobába.
Mióta Jella az eszét tudta, mindig így volt ez, pedig az anyja azt
mondta, hogy valamikor, sok év előtt, másutt laktak; messziről jöttek ide az
atyjával, a ki akkoriban szeneshajókon dolgozott. Jella nem szerette az
atyját, félt tőle és csak azon imádkozott, bár ne látná soha. Ha néha napján
lejött a faluba, megverte őt is, meg az anyját is, elitta azt, a mi a házban
volt, káromkodott és aludt. Aztán megint elment a szénégetőkkel a
hegyekbe és egy időre nem kellett reá gondolniok.
Az erdőből, mint valami fekete foszlány, kiszakadt egy sötét madár. A
leány hirtelen benyitott a rozoga ajtón. Meg kellett hajolnia az alacsony
szemöldökfa alatt és zökkenve lépett le a küszöbről. Egyetlen kecskéjük
tolakodva ugratott utána a nedves, füstszagú szobába.
Jella anyja a nyitott tűzhely előtt ült és hálót kötött. A rőzseláng világa
botladozva járt felette. Mialatt keze gépiesen mozgott a kötelek között,
halkan egy idegen, érthetetlen dalt dudolgatott. Jella szótlanul ment az
asztalhoz. Kivette a gyolcskendőből a penészes kukoriczamálét, nagyot
harapott, aztán fejni kezdte a kecskét. Közben álmos feje le-lecsuklott a
mellére. A kecske ilyenkor türelmes csodálkozással nézett rá vissza.
Az anyja elejtette a hosszú fatűt, a mivel a fonalat húzta. Amíg lehajolt
érte, elhallgatott.
 A csend felébresztette a leányt. Annyiszor hallotta az anyja nótáit és
valahogyan mégis csak ma hallotta meg először. Kidörzsölte szeméből az
álmot. Tovább fejt. A tej egyenletes kis zajjal csurrant a köcsögbe.
– Hol tanultál te énekelni?
– Nem kell azt tanulni… otthon mindenki énekel.
– Otthon? És jó élet volt ott tenálad?
Mikor az asszony nagysokára felemelte a fejét, a tűz épen az arczába
világított. Fáradt vonásain egy régi, durva szépség hervadása látszott.
Alacsony homlokát mélyen benőtte az őszülő fekete haj, széles ajka felett
kékes árnyék húzódott. Olaszosan sötét szemében meg-meglobbant a tűz
fénye.
– Akkor jó élet volt mindenütt, – lágyan nyújtotta a horvát szót, – most
meg rossz sor van mindenütt. – Felsóhajtott. Végighúzta két kezét az
arczán, lassan, mintha az újjai megakadtak volna minden barázdában: –
Rossz… nagyon rossz…
Megint sokáig hallgattak. Csak a hegyi patak zúgott a ház mögött, csak
a kötelek surlódtak az asszony ölében.
– És én ott születtem tenálad?
Az asszony bólintott.
– És a falu végen laktunk ott is?
– A tengerparton…
A leány letette a tejes köcsögöt az asztalra. A tűzhely mellett a padkára
ült.
– A tengerparton? Ott, a hová a hálókat viszed eladni?
Várnia kellett a feleletre. A tenyerébe támasztotta az állát.
– Anyus…
Az asszony felrezzent:
 – Nem,… messzebb, sokkal messzebb… másutt.
A leány elgondolkozva nézett bele a tűzhely kátrányfekete barlangjába,
melyben a láng fénye lassan ringott ide s tova:
– Milyen az a tenger?
– Mély is, nagy is, mondotta az asszony, inkább a keze mozdulatával,
mint a szavával.
– Mélyebb, mint a szakadékok? Nagyobb, mint a kőmező?
Jella felhúzta térdét az álláig.
– Mondd csak, ott volt az a tenger, a hol két karón egy nagy háló száradt
a szélben?
Az asszony sóhajtott:
– De hát a tengerre nem emlékezel?
A leány megrázta a fejét; a mozdulat közepén hirtelen merev lett a
nyaka, mintha meglátott volna valamit, a mit keresett:
– Megállj csak!… Egy csigára emlékezem! Ott feküdt a homokban és
érte jött a víz, és elvitte. Idegen emberekre is emlékezem, a kik úgy
énekeltek, mint te az elébb, aztán még egy ferde öreg anyókára is…
Az asszony ölébe eresztette a kezét:
– Az anyám volt… Hogy tudott káromkodni! És a nyakában mindig egy
rojtos, sárga kendőt viselt; azzal ütött, ha azok az idegen emberek nem
adtak neki pénzt.
Lehunyta a szemét. Minden az eszébe jutott, de az anyja arczára már
nem emlékezett.
A vakolat halk neszszel pergett le a homályos szegletben. És Jella a
csigára gondolt, az asszony pedig arra a rojtos, sárga kendőre…
 III.

A harangszó visszhangozva verődött a nedves hegyeknek; a templom

ereszéből körös-körül csurgott az esővíz.
Odabent a padokban zsúfolva szorongott az egész falu. Jobbról a
férfiak; balról az asszonyok. Az első sorban, fekete ünneplőben jól
kipomádézva ült a biró, mellette a félszemű kovács, aztán a tanító, a ki
különben korcsmáros volt és az iskolában azoknak a kölykét verte
legjobban, a kik nem jártak az ivóba. Most nagyon komoly és ünnepélyes
volt; durva tüskés haja között apró csatornákban folyt a verejték.
A templomban nehéz lett a levegő. Az ázott opánkák, a nedves
daróczsubák és frissen mosott ingvállak avas szappanszaga émelyítően
kavarodott össze a tömjénszaggal. A férfiak mellükre szorították ünneplő
kalapjukat és ugyanazzal a bárgyú, nem látó tekintettel nézték a csupasz
mennyezetet, a melylyel minden vasárnap nézték, mióta az eszüket tudták.
Az asszonyok kezében rikító foltokban tarkállott a kendőbe takart
imádságos könyv.
Ekkor indult el a plébános úr a szószék felé. A lépcső recsegett; a
rendes vasárnapi hangulat szétterjedt a templomban. A parasztok a torkukat
reszelték, mintha nekik kellene beszélniök. Aztán csend lett,
várakozásteljes, együgyű csend. A pap hangja betöltötte a templomot.
Jella álmosan ült az anyja mellett; a nagy magasságok szabad
levegőjéhez volt szokva és mindég elálmosodott a zárt falak tömjénszagos
melegétől. Agyonmosott kartonruhája szűk volt a vállán. Rezes barna haján
érczes villanást gyujtott egy gyertya fénye és összehúzott szempillái között,
mint két keskeny, sötét vonal, csillant meg a szeme. A feje előrehajlott.
Tekintete közönyösen siklott el az ájtatos, buta arczok felett, a leányok
simára fésült, olajos haján. Az anyja összegörnyedve ült a padban és egyre
a zsályát szagolgatta, a mit kopott imádságos könyvében hozott magával.
 Hátul valaki köhögött. Mint a visszhang, elől is köhögtek… Ketten,
hárman. Jella számolni kezdte: ez a Slatka hangja, az a sírásóé. A sírásónak
fájós füle volt és mindig vörös kendőt viselt a feje körül. A kendő csomóba
kötött két csücske most nevettetően billegett a szószék árnyékában. A leány
mindenre figyelt, csak a szent beszédre nem, pedig a pap egyre
emelkedettebben szónokolt és dörgő hangjának védelme alatt a vén
asszonyok egyre otthonosabban szunyókáltak.
Jella majd elkiáltotta magát örömében. A földön egy czinczért fedezett
fel, mely vigan mászott a sáros, patkós nyomok között és finom zeg-zugos
vonalban vitte tovább hosszú lábaival a locsakos vizet. A leány szinte
szabadabban lélegzett, mintha ezzel a czinczérrel bejött volna hozzá az ő
nagy, csendes erdeinek az élete.
Odakint elállt az eső. A nap nyugodt kévében ömlött be az ablakon. A
pap pedig izgatottan kiabált le a szószékről. «Vajjon kire haragszik?» –
gondolta Jella és felvetette hosszú szempilláit. Úgy rémlett neki, hogy a
tisztelendő úr egyenesen feléjök fordul. A bűnről beszélt, közben
háborodottan hadonászott és mind jobban beletüzelte magát a dühbe.
– A sátán a bűnt adta nektek. Isten bölcsessége az erényt! Szabadon
választhattok, de azután elkövetkezik a vezeklés órája…
Jella unta az egészet, inkább a czinczért nézte a kitaposott kövezeten. A
pap gonosz emberekről, bűnös asszonyokról kezdett beszélni:
– Sohasem késő a jó útra térni! – kiáltotta. Ha közibétek furakodnak, el
kell űznötök őket, mint a hogy az Úr is el fogja taszítani valamennyit trónja
elől, le a pokolba…
A templomban mozgolódás támadt. Jella is felpillantott. Megborzongott
a háta attól az ismeretlen, csunya helytől, a hova az emberek egymást
küldték, ha haragudtak. Kinn a hegyekben soha sem gondolt a pokolra, az
Isten házában meg egyre arra emlékeztették. Nem akart többé figyelni, de a
tisztelendő ökle, mintha megint feléjök fenyegetne. Slatka pedig
kárörvendő arczczal fordult meg a padban.
«Mit néz ez?» – gondolta a leány, mialatt nyugtalanul tekintett körül.
«Mit néznek a többiek?» És ekkor,… ekkor az anyjára pillantott ő is.
Összegörnyedve ült mellette. Szegény, agyondolgozott keze remegve
igazgatta az imádságos könyv behajlott, piszkos lapjainak a szélét.
Egyszerre öregnek látta az anyját, szánalmasan öregnek és a mit eddig nem
tudott, világos lett előtte, hogy szereti őt, olyan nagyon, hogy szinte fájt a
szeretettől a melle.
Slatka meg a tisztelendő gazdasszonya összenéztek és Jella anyja felé
hunyorítottak, a ki minden pillanattal sápadtabb lett. A homloka már olyan
halvány volt, mint a viaszgyertyák az oltáron. Az álla reszketett és azután
egy önkéntelen, görcsös mozdulatban a szeme elé kapta a kezét.
A tisztelendő hangja rekedten süvített végig a templomon.
– A rossz asszonyok megrontják a jámbor népeket, megcsúfolják a
családokat: persze könnyű nekik! Szépen énekelnek, czifrán járnak…
Jella ijedten kapaszkodott az anyja szoknyájába, mint hajdan kis
gyerekkorában, ha bántották és ekkor, mintha feltaszítottak volna benne
valamit, hirtelen eszébe jutott egy másik, czifrább szoknya, melyet régen az
anyja viselt, egy borostyánkőfüzér, csilingelő üveggyöngyök, nagy
aranykarikás fülbevaló és idegen férfiak, a kik reggel mentek el a házból.
Eszébe jutott sok minden, pedig eddig nem tudta, hogy emlékezik erre.
Kiáltani szeretett volna. Mondják meg neki, mi történik itt körülötte? Miért
néznek rájuk a népek? Miért fenyeget feléjök a plébános úr? Mondják meg,
mert ő nem érti és mégis reszket.
A férfinép öregebbje zavarodottan fordította félre a fejét. A viharverte
rezes arczok eltüntek a kalapok mögött. A legények kiváncsian bujtak
össze. Az asszonyok megelégedetten taszigálódtak és Jellának úgy rémlett,
mintha valaki a háta mögött az anyja nevét mondta volna: «Giacinta».
Elszorult a torka: «Hát róla beszélnének? Hát…» nem birta tovább
gondolni. Zavaros képek kavarogtak körülötte; az emberek, a szószék,
minden ingott, himbálódzott. A gyertyák lángja tánczolni kezdett az
oltáron. Jellát ijedtség fogta el és szeme a padsorok előtt emelkedő kopott
Krisztusra tapadt, a ki rozsdás feszületén szomorú irgalommal tárta ki
megsebzett két karját. És mialatt a rémült leány azt a Megváltót nézte, a ki
mindenkit szeretett, mellében égő gyűlöletet érzett mindenki ellen.
A szentbeszédnek vége volt. A pap az oltár előtt állt. Vontatott szláv
hangok töltötték be a templomot. A tisztelendő úr sietve mondta a misét. Az
Úr hirtelen született és hirtelen halt meg az oltáron.
Valaki csoszogva ment végig a templomon. A hátulsók kifelé indultak,
aztán megmozdultak az első padokban is. Az opánkák aprózott dobogása
elvegyült a csizmák kopogásával, a mezítelen lábak csattogó léptével. Az
átmelegedett levegőben megint felkavarodott az avas pomádé és a bagaria
szaga.
Jellát és az anyját is tolta kifelé a lassan haladó nép. Az asszony
lehajtott fejjel ment, az arcza fehér volt, a szája széle merev. A leány üres
szemmel nézte az ajtónyilás világos koczkája felé tolongó görnyedt hátakat
és nem látott semmit.
A templomkapuban friss áramlással csapott arczába az esőtől áztatott
tavaszi levegő. A napfény szikrázott a tócsákban, a lucskos háztetőkön.
Egyetlen nagy csillogás volt a völgy és Jella egy pillanatra azt hitte, hogy
talán nem is igaz, a mi történt. Bátortalanul vetette fel a tekintetét.
Előtte, az ázott terecskén, mely mint gyepverte kis bástya fogta körül a
vén templomot, úgy álltak az emberek, mintha még várnának valamire.
Senki sem mozdult, senki sem beszélt, de a hallgatásban kiváltódtak az
öntudatlan akarat indulatai. A csend nehéz lett és az emberek megértették
egymást. Jella összerezzent. A kovács feléje fordult. Hátrább kerek ünneplő
kalapok, a sírásó kendőjének a csücske, fénylő olajos fejek. Csupa ismerős
arcz és mégis milyen ellenségesen idegen a tekintetük. Davorin meg úgy
tesz, mintha nem akarná látni őket; a botja végével dudvát ver ki a kövek
közül, a helyett, hogy hozzájuk jönne.
Kétségbeesetten nézett az anyjára. «Miért nem szól?» «Miért áll itt?»
De Giacinta dermedten hallgatott. A szeme olyan ijedten meredt a
levegőbe, mintha azt kérdezné, hogy miért bántják? Épen most, annyi év
után, mikor minden elmúlt, mikor már úgy is megöregedett!
Egy parasztasszony megfenyegette őt elmenőben. Slatka a régi bosszú
gyűlöletével kiáltott feléje:
– Te czéda, te!
A csend megszakadt. Az emberek beszélni kezdtek izgatottan.
Zürzavaros hangok. Valaki káromkodott.
 Jellának hirtelen eszébe jutott, a mit tegnap a hegyen hallott. Úgy
érezte, mintha a vére tüzes kis szegeket hajtott volna a testében és a szegek
szúrták, égették a bőrt az arczán. Az anyja meg, ott mellette, csak egyre
sápadtabb lett. Látszott rajta, hogy mondani akart volna valamit, de nem
volt szó ahhoz az ő szegény fejében. Pedig, most már tudta, hogy régi
haragosai, az asszonyok fogtak össze ellene, mert – a férfiak nem védik
meg többé.
Lenn az országúton egy szekér döczögött. A fuvaros ember hátraintett
és felkiáltott valamit. A lánczok és kerekek zörögtek. Senki sem értette a
szavát, mégis minden szem a keze irányát követte. Jella és az anyja is oda
néztek. Két lobogó, zöld tollbokréta tünt fel a dombhajlásnál. Csendőrök
jöttek az erdő felől. A puskára tűzött szurony aczélján egyenletes villanással
gyult meg és aludt ki a napfény.
A templom előtt egy pillanatra megfeledkeztek Giacintáról. Nehéz,
aggodalmas csend lett, az a szorongó hallgatás, a mi akkor szövődik az
emberek körül, ha sokan akarnak valamit elrejteni. A férfiak szemükbe
húzták a kalapot, majd mindeniknek volt valami a lelkiismeretén;
mindeniknek volt valami dugnivalója. A csendőrök látása a torkukon
akasztotta a szót. Soha sem lehet tudni, kit visznek el a faluból…
A nehéz, katonás léptek már tisztán hallatszottak lenn az úton. Nem
lélegzett senki. Verejtékes hosszú pillanat, aztán megkönnyebbülés rezzent
át a mozdulatlan, rémült arczokon. A csendőrök közömbösen haladtak el a
templom alatt és befordultak a bodnár pitvarán.
– Franjóért jöttek!… Ki árulta be?
Jella is fellélegzett. Nem tudta, miért, de mint a többiek, ő is félt a
tollbokrétás kalaptól.
– Ez a földrossza az oka mindennek, – dohogott a Slatka sógorasszonya
dühösen – Franjó is azóta veri a feleségét, hogy vele összekerült.
A hátulsó sorokban nem hallották a szavát, a közelállók meg jól tudták,
hogy a bodnár világéletében mindég ütötte az asszonyát, de mert az ijedtség
után támadt indulat áldozatot keresett, megint Giacinta ellen fordult a harag.