Szatír

A történelemben a szatírok (szatüroszok) görög mitológiai alakok, a fák és a hegyek istenei, Hermész fiai.

A szatírok Dionüszosz isten kíséretéhez tartozó ló vagy kecskefarkú, disznófülű, a nimfákat bujaságukkal egyre zaklató könnyelmű, vidám erdei félistenségek. Törzsük, a karjuk és az arcuk emberformájú, de roppant szőrös volt. A homlokukon apró szarvak voltak, füleik hegyesek, orruk kampós. A földművesek tisztelték őket, ezért bárányt áldoztak nekik, és nekik ajánlották az első termést is.

A híres fiatal szatír Ampelosz, Dionüszosz kedvence volt, aki amikor egy szilfa ágain ülve, egy felfutó szőlőtőkéről fürtöt szakított, lebukott és meghalt. Zeusz ezután szőlőtőkévé változtatta. A hosszú lófarokkal ábrázolt Szilénosznak, aki nagyon szerette a bort és fiatal korában a szép nimfákat, sok-sok fia született, akiket Szilénoszoknak neveztek.

A római mitológiában Pán, Silvanus, Faun vagy faunok néven említették őket. A szlávoknál Ljeschi volt a nevük.

A szatíra műfaj az enyhébb humorral szemben az alantasság kategóriájába tartozó, negatív jelenségeket bíráló, a gúny eszközeit alkalmazó humor groteszk fajtája. A görögöknek még nem volt külön szavuk a komikus-gúnyos versek megjelölésére, csak a cinikus és a paródia kifejezést ismerték. A 16. században általánosan elterjedt nézet lett, hogy a szatíra elnevezés a görög szatír (szatürosz) szóból származik. Mivel a szatírok Dionüszosz kísérőiként az ókori görög szatírjáték állandó szereplői voltak. Ez a szófejtés azt a felfogást támasztotta alá, hogy a szatíra maró, mint Juvenalis gúnyversei, és nem szelíd mint Horatius humoros költeményei.