IV. Mehmed oszmán szultán

Mehmed 1642. január 2-án született Ibrahim szultán fiaként.

A trón ugyan már édesapja letétele után, 1648-ban rászállt, de nagykorúságáig mások kormányoztak nevében.^[1] 1656-ban maga vette át az uralkodást, de akkor is csak báb volt környezetének kezében és a pompa meg bujaság rabja. A hárem befolyása mind erősebben kezdett érvényesülni.^[2] Az Oszmán Birodalom alapjaiban megrendülve a felbomlás szélén állt;^[2] a pénzügyek zilált állapota minden mértéket meghaladt;^[2] a janicsárok folytonos zendülései miatt a belső béke és biztonság egyre kevésbé létezett.^[2]

Ekkor, a legsúlyosabb válság pillanatában egy férfiú vette kezébe az állam gyeplőjét, aki megfelelő erővel és szellemi tehetséggel rendelkezett.^[2] A férfi Köprülü Mehmed nagyvezír volt.^[2] Először is a velenceiekkel számolt le, akiktől visszafoglalta az egy évvel azelőtt elfoglalt Lemnosz és Tenedosz szigeteket és hatalmukat a keleti tengereken újra korlátok közé szorította.^[2] A Dardanellák mindkét partján hatalmas erősségeket emelt.^[2]

 

Köprülü Mehmed nagy gondot fordított Erdély ügyeire is, ahol II. Rákóczi György a török porta által kinevezett fejedelemmel, Barcsay Ákossal küzdött az államalakulat koronájáért.^[2] Rákóczi ugyan elűzte Barcsayt, de utána elesett a török ellen vívott gyalui csatában.^[2] 1660-ban a török seregek bevették Nagyváradot, majd – az I. Lipót magyar király hadvezérétől, Raimondo Montecuccoli által nem segített – új erdélyi fejedelem Kemény János is.^[2] Végül I. Apafi Mihály kapta meg a törököktől Erdély trónját.^[2] Ekkor azonban Köprülü Mehmed már nem élt; fia Köprülü Ahmed követte a nagyvezíri tisztségben.^[2]

Köprülü Ahmed ezek után Magyarország ellen fordult.^[2] Elfoglalta Érsekújvárt, Nyitrát, Lévát, és miután a császári hadakkal sehol sem találkozott – Montecuccoli főhadvezér Zrinyi Miklós kérései ellenére tétlenül nézte a törökök pusztításait –, az ősz derekán 30 000 rabszolgával győztesen Konstantinápolyba hazatért.^[2]

A következő év, 1664 tavaszán Köprülü ismét Magyarországra jött, és miután a Dráva mellékét elpusztította, valamint Zrínyiújvárat elfoglalta.^[2] Seregei súlyos vereséget szenvedtek a szentgotthárdi csatában, mindazonáltal a nyolc nappal később megkötött vasvári béke mindent helyreütött: Érsekújvár és Nagyvárad török kézen maradt, a vereség hatását pedig csak a kirabolt és a törökök hatalmában maradt Magyarország érezte.^[2]

 

Köprülü ezek után megostromolta Krétát, amely 2 évig húzódott, Lengyelország ellen vezette hadait.^[2] Mehmed szultán az 1672-től 1676-ig tartó háborút azzal a céllal indította, hogy elfoglalja Ukrajnát. Bár elfoglalta a stratégiai fontosságú Kamienec várát és a budzsáki egyezményben megkapta a lengyel Ukrajna és a kozákok feletti hatalmat, egy évvel később Sobieski János vereséget mért a törökökre a chocimi ütközetben, később egy sor újabb csatában. Ezzel a nyugati ukrán területek újból Lengyelországhoz kerültek.^[forrás?]

A kudarc nem tántorította el a szultánt: új nagyvezíre, a lengyel háború idején még kajmakán Kara Musztafa az oroszok ellen folytatta a háborút közel öt éven át. Seregei behatoltak az orosz Ukrajnába, bevonultak Kijevbe, de a harcokban kivérzett török és tatár sereg 1681-re már nem bírta a megterhelést és lemondott Ukrajna meghódításáról.

Mehmed végzetes hibát követett el, amikor hallgatott Kara Musztafa javaslatára, amely nem körültekintően felelevenítette a szulejmáni tervet, a császárváros megkaparintását.^[forrás?] Bécs alatt a török kudarcot vallott (1683), Esztergom (1683), illetve Budavár elveszett (1686), a nagyharsányi („második mohácsi”) csatában 1687-ben nagy vereséget szenvedtek a törökök, a velenceiek pedig tengeren arattak győzelmeket.^[1]

Oroszországgal szemben viszont némi sikert elkönyvelhetett, mert az oroszok, a Szent Liga tagjaként három hadjáratot indítottak a Krím ellen, de a tatárok és a törökök visszaverték.^[forrás?] Ez viszont nem ellensúlyozta a nagy vereségeket, amelyek olyan nagy elégedetlenséget keltettek, hogy a fővárosban Szulejmán nagyvezírt megölték,^[1] a sereg pedig Mehmed szultánt börtönbe vetette^[1] és öccsét, II. Szulejmánt emelte helyébe a trónra.^[1]

Családja

Asszonyai

• Emetullah Rábia Gülnus szultána
• Afife szultána

Gyermekei:

Fiai

• II. Musztafa oszmán szultán (1664. február 6.  – 1703. december 30.) Gülnustól
• Ibrahim herceg (1665 – 1666) Afifétől
• III. Ahmed oszmán szultán (1673. december 30. – 1736. július 1.) Gülnustól
• Bayezid herceg (1678. december 15. – 1678. december 18.)
• Szulejmán herceg (1681 – 1685)

Lányai

• Hatice szultána (1662 – 1743. május 9.) Gülnustól
• Ümmi szultána (1668 – 1700) Gülnustól
• Fatma szultána (1680 – 1700) Gülnustól

Mehmed fogságban halt meg 1693. január 6-án.