Anton von Schmerling

Anton von Schmerling
Született	1805. augusztus 23.[1][2][3][4][5] Bécs[6][5][7]
Elhunyt	1893. május 23. (87 évesen)[1][2][3][4][7] Bécs[8][7]
Állampolgársága	osztrák–magyar
Házastársa	Pauline Freiin von Koudelka
Gyermekei	Violetta Schmerling
Szülei	Joseph Ritter von Schmerling
Foglalkozása	politikus bíró
Tisztsége	Member of the Landtag of Lower Austria Judge at the Supreme Court of Justice President of the Supreme Court of Justice az osztrák Birodalmi Tanács képviselőházának tagja a frankfurti nemzetgyűlés tagja
Iskolái	Bécsi Egyetem
Kitüntetései	honorary citizen of Hradec Králové Liberec díszpolgára díszpolgár (1861, Nové Město na Moravě)[9]
Sírhelye	Hietzingi temető (Gruppe 5, Nr. 47)[10]
A Wikimédia Commons tartalmaz Anton von Schmerling témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Anton von Schmerling lovag (németül Anton Ritter von Schmerling) (Bécs, 1805. augusztus 23. – Bécs, 1893. május 23.) osztrák politikus.

Jogot végzett, majd a bírói pályára lépett. 1842-ben törvényszéki tanácsos rangjára emelkedett. Emellett lovag rangjánál fogva részt vett az alsó-ausztriai rendek gyűléseiben, ahol a Metternich-féle rendszert néhány alkalommal elítélte és a polgári és a pórosztály érdekeinek felkarolása által bizonyos népszerűségre emelkedett, mely az 1848 márciusi felkelés napjaiban még fokozódott. Azonnal a mozgalomhoz csatlakozott és Hoyos grófnak, a nemzetőrség parancsnokának szárnytisztje lett. Mihelyt a Pillerstorf-minisztérium az ügyek élére került, Schmerlinget Frankfurtba küldték, hogy ott a 17-es bizottságban az új birodalmi alkotmányjavaslat kidolgozása közben az osztrák érdekeket érvényre juttassa. János főherceg, az új birodalmi kormányzó, július 15-én a kül- és a belügyi tárcát bízta rá, amelyek közül Schmerling utóbb a külügyit tartotta meg. Midőn a többség a minisztereket a malmői fegyverszünet megkötése után leszavazta, a minisztérium Schmerlinggel együtt visszalépett, de szeptember 24-én ez utóbbi újra elfoglalta állását. Csak midőn a porosz érzelmű párt diadala biztosnak látszott, 1849. december 15-én lépett vissza állásáról.

Mikor a parlament tényleg a porosz királynak ajánlotta fel az új császári koronát, visszatért Bécsbe, és osztrák igazságügy-miniszterré lett a Schwartzenberg-kabinetben, mely állásban az esküdtszék és a nyilvános törvényszéki tárgyalások behozatala által érdemeket és újabb népszerűséget szerzett. Amikor a Schwartzenberg-kabinet mindinkább a reakció lejtőjére lépett, Schmerling ellentétbe került minisztertársaival és a kremsieri birodalmi gyűlés szétkergetése, az olasz és a magyar szabadságharc elnyomása után 1851 elején állásáról lemondott. Néhány hónappal később I. Ferenc József a legfelsőbb törvényszék tanácselnökévé nevezte ki, amely állást Schmerling 1858-ban a fellebbezési törvényszék elnökségével cserélte fel.

1860. december 13-án kinevezték államminiszterré és azzal a feladattal bízták meg, hogy centralisztikus alapon nyugvó, mérsékelt szabadelvű alkotmányt dolgozzon ki az összbirodalom számára. 1861. február 26-án jelent meg a híres császári pátens, amely Schmerling ellenjegyzése mellett a birodalom összes népeinek képviselőit a birodalmi gyűlésbe hívta egybe. Az osztrák-német szabadelvűek, különösen a centralisták el voltak ragadtatva a februári pátenstől és Schmerlinget, mint az »alkotmány atyját« magasztalták. Nem úgy a federalisták, a szlávok és olaszok, elsősorban pedig a magyarok.

Ilyen viszonyok között az 1861. május 1-jén nagy fénnyel megnyílt birodalmi gyűlésterme csak félig telt meg képviselőkkel; a Deák Ferenc szaván induló 1861. évi magyar országgyűlés nem küldte el képviselőit (csupán az erdélyi szászok jelentek meg 1863.), a horvát, az olasz (velencei) képviselők is távol maradtak. Miután Deák Ferenc szétrombolta Wenzel Lustkandl közjogi „légvárát”, Schmerling belátta, hogy hasztalan fáradozott.

Időközben Ausztriában is megfeneklett az alkotmányos és szabadelvű áramlat, és miután a harmadik ülésszakban a csehek is hátat fordítottak a »Schmerling-színháznak«, maga Schmerling is csak »szűkebb« tanácsnak merte nevezni a birodalmi gyűlést. Amikor I. Ferenc József 1865-ben Forgáchot és Pálffyt elbocsátotta és újra Majláth Györgyre bízta a kormányt, újból megkísérelte a magyarokkal való kibékülést, Schmerling felismerte, hogy helyzete immár tarthatatlan és hogy vérmes reményeiben csalódott, és ekkor 1865. július 27-én lemondott. A császár megköszönte odaadó buzgóságát és a legfelsőbb törvényszék elnökévé nevezte ki hű emberét.

1867. április 1-jén a felsőház élethossziglani tagjává lett, amely állásban mint a német szabadelvű párt vezére, a fennálló alkotmányt erélyesen védelmezte és különösen 1879-től a föderalista Taaffe-kabinet ellen több alkalommal heves támadást intézett, 1886-ban maga fogalmazta a Prazák miniszter Sprachverordnungja ellen irányuló határozati javaslatot. Schmerling a bécsi tudományos akadémiának elnöke is volt, a Theresianumnak pedig kurátora.

• Felirati Párt

• Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X