Annyira cuki és más történetek Írta F. Scott Fitzgerald Fordította Ortutay Péter

F. Scott Fitzgerald

Annyira cuki

és más történetek

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@Ortutay Peter

2017

Smashwards Edition

Tartalom

Előszó

Annyira cuki

A bútorasztalos műhelye előtt

Menetrend szerint

Szegény kis páva

Bent a házban

Érezd magad otthon

Előszó

Fitzgerald akkor volt igazán boldog, ha a kislányával lehetett. Bár a lánya halálra tudta idegesíteni lobbanékonyságával, rendetlenségével, de apja azért elismerte, hogy nagyon igyekszik felülkerekedni heves természetén. Írt is néhány elbeszélést, melyek elképzelése szerint egy sorozatot alkottak volna. Négy kis történet el is készült, de csak kettő jelent meg még életében. Akárcsak Gwen, Scottie is bolondult Fred Astaire-ért és Ginger Rogersért, és kedvenc slágere a Csókra csók (Cheek to Cheek) volt, melyet Fitzgerald gonoszkodva Csókra csombók-ként (Cheek by Jowl) is említ (Andrew Turnbull: Scott Fitzgerald). Az első elbeszélést (Annyira cuki, hogy nincs rá szót - Too Cute for Words) az Észak Karolinai Hendersonville-i Skyline Hotelben írta 1935. decemberében a sikeres Basil(1928-1929) és Josephine (1930-1931) sorozat mintájára. A Gwen sorozat első elbeszélését a Saturday Evening Post-nak szánta.  Gwennek a lánya, Scottie a prototípusa, aki tizennégy éves volt akkoriban, amikor az első Gwen történetet megírta.  Scottie is hétszer látta a Cilinderes férfit (Top Hat) Fred Astaire-rel és Ginger Rogers-szel a főszerepben, és őrületbe kergette apját az akkori idők egyik legnagyobb slágerével, a Csókra csókkal (Cheek to cheek), amit százszor is lejátszott gramofonján.

Fitzgerald megpróbálta helyettesíteni lányának az anyját is, aki szinte állandó gyógykezelésre szorult „idegösszeroppanása miatt, ám ez nehezen ment saját személyes és írói problémái miatt; túlzott szigora apa-lánya konfliktusokhoz is vezetett. 1939-ben, amikor utolsó regényén, az Utolsó cézáron dolgozott, ezt így kommentálta: „Arra is gondolok, hogy majd ha elolvasod ezt a könyvet, mely átfogja az egész korszakot, melyben felnőttként láttál, meg fogod érteni, milyen bensőségesen ismertem világodat; külsőségeiben nem igen, hiszen túlságosan is beteg voltam, és képtelen, hogy körüljárjam. (Tellér Gyula fordítása).

A Szegény kis pávát (Lo, the Poor Peacock) Fitzgerald 1935 elején írta Baltimore-ban. Sem a Saturday Evening Post-nak, sem pedig a Ladies’ Home Journal-nek nem tetszett, és nem is fogadta el. (Harold) Obernek sem kellett. Több mint harminc évvel az író halála után az Esquire mégis közölte a Szegény kis pávát az 1971-ik évi szeptemberi számában. A megjelent írás nem volt a teljes eredeti szöveg, mert hiányzott belőle az utolsó hat oldal, épp az a rész, mely bizonyítja, hogy Josephine egyáltalán nem passzív szereplője az elbeszélésnek. Az Esquire azt állította, nem volt engedélye az egész elbeszélés közlésére. Bár nyilván az volt a helyzet, hogy amikor két lehetőség közül kellett választani (igen vagy nem), az Esquire úgy döntött, hogy közli, de a tetszésére bízott csonkított változatban. Ráadásul azzal, hogy lenyesett hat oldalt a kéziratból, az Esquire épp azt a részt hagyta ki belőle, mely az elbeszélés címét is adja.  Ennek a fordításnak az 1935-ik évi eredeti kézirat a forrása.

Ezekben az években a folyóiratoktól kapott honoráriumainak elapadása miatt Fitzgeraldnak komoly anyagi gondjai voltak. A kórház sokba került. Annyira nem volt pénze, hogy kénytelen volt zálogba tenni a családi ezüstöt, amiről említést is tesz ebben a történetben. (A Legfelsőbb Bíróságtól kapott váza az Alabamai Legfelsőbb Bírói Kamarának volt az ajándéka. Ennek a kamarának Zelda apja, Anthony Sayre sok éven át volt állandó tagja). Fitzgerald főkönyvének (Ledger) 1935-ik évi februári bejegyzésében ez áll: „Írtam egy elbeszélést a pávákról. Beteg vagyok. Adósságaim vannak. Vasárnap, harmadikán hagytam el az Oak Hall szállót Tryonban. Csütörtöktől (pontosabban hatodikától, szerda 20 óra harminctól) nem iszom." (The Saturday Evening Post, 1936. június 13)

1935 anyagi gondjainak enyhítésére Fitzgerald azt találta ki, hogy ír a Post-nak ír több novellát egy asszony nélkül maradt férfiról, aki egyedül neveli tíz valahány éves kislányát. A kislány prototípusa a saját lánya, Scottie lett volna. Bízott benne, hogy az apai szeretetet sugárzó novellák Gwenről épp oly sikeresek lesznek, mint amilyenek a Basilről és Josephine-ről szóló történetei voltak. 1935- és 1936-ban Fitzgerald négy ilyen Gwen történetet írt. A Post 3.000 dollárt fizetett Az olyan cuki (Too Cute for Words) és a Bent a házban (Inside the House) című történetekért, de a másik kettő már nem kellett, és nem kért több ilyen elbeszélést az írótól. Űgy látszik a Post-nak az itt olvasható utolsó elbeszélés sem kellett, mert átadta a Liberty-nek, mely 1939-ben közölte Strange Sanctuary (Furcsa menedék) címmel.

Annyira cuki, hogy nincs rá szó

I.

Bryan nem igazán tudta, minek köszönhette Mrs. Hannaman látogatását. Biztos, gondolta, azt hiszi, hogy nem lehet könnyű dolga egy apának egyedül asszony nélkül. Most korábban jött haza a munkából, hogy egy kicsit a lányával lehessen.

- Annyira jól nevelt kislány - lelkendezett Mrs. Hannaman. – Igazi úrinő.

- Köszönöm – mondta Bryan. – Konzervatív módon neveltük Gwent Európában, és miután hazajöttünk, igyekeztünk tartani az irányt.

- Tanult nyelveket meg ilyesmit?

- Isten ments! Én is csak konyhanyelvi szinten beszélek franciául. De a gyerekkel nagyon következetes vagyok. Nem engedem moziba járni például…

Lehet, hogy Mrs. Hannaman emlékezete már nem volt a régi, de mintha hallotta volna a kis Clara unokahúgától, hogy ő és Gwen már háromszor is látták a Cilinderes férfit,  és megnézik még egyszer, ha majd az egyik kisebb moziban is vetítik itt a környéken.

- Van egy fonográfunk – folytatta Bryan Bowers. - Gwen azt játszik rajta, amit akar, de rádiót nem veszek neki. Egy gyerek saját maga döntse el, hogy milyen zenét hallgat és milyet nem.

Bryan csak félig meddig hitt ennek a tételnek az igazában. Már nagyon azt kívánta, hogy Gwen itthon legyen végre.

- Tud zongorázni?

- Tanult. Évekig járt zongoraórákra. De az idén már annyira le van terhelve az iskolában, hogy megengedtem neki, hogy abbahagyja. De csak egy kis időre persze. Még csak tizenhárom éves, úgy hogy még lesz ideje bőven bepótolni.

- Természetesen – értett egyet Mrs. Hannaman egykedvűen.

Amikor Mrs. Hannaman elment, Bryan ismét hozzáfogott a barkácsoláshoz. Most már elmondhatta, hogy végre megint van otthonuk! Legalább is neki; mert nagyon valószínűnek tűnt, hogy Gwen sehol sem fogja igazán otthon érezni magát. Benézett a lánya szobájába, és kétségbe esett. Minden úgy volt, mint három héttel ezelőtt. Korábban azt mondta a szobalánynak, hogy ne nyúljon semmihez az ágyon kívül, mert Gwennek is meg kell tanulnia, hogy mi a rend. Táborban volt a nyáron, de ha ez volt az a rendszer, amit ott elsajátított, akkor ez az idő kárba veszett. A szoba egyik sarkában egy térnadrág hevert ott, ahol épp kibújtak belőle; a nadrág egyik szára, mintha csak önálló életet akarna élni, szemrehányóan feküdt gyűrötten a másik szár felett; egy halom fiúktól kapott képeslap – egy olyan halom, mely korábban szépen át volt kötve egy gumírozott színes szalaggal – mint egy játékra váró csomag kártya, széthányva feküdt az íróasztalon. Látható volt még a szobában három kötött pulóver is az alkotás különböző előkészítő stádiumában és a kezdeti nagytakarítás nyoma úgy megszűntetve, mint egy félbe maradt alapozás egy építkezésen. A befejezés mindig a következő vasárnapra várt, de a vasárnap mindig az a nap volt, amikor mindig valami más, előre nem látott dolgokat kellett elintézni: Gwen meghívást kapott egy hasznos és egészséges piknikre, vagy túl sok volt a házi feladata, vagy egyszerűen ő vitte el a lányát magával valahová, mert nem akarta, hogy otthon maradjon egyedül. Egy ideig az a gondolat, hogy Gwen éljen csak egy ilyen kupiban mindaddig, amíg nem érez belső kényszert ezen változtatni, nem is tűnt olyan rossznak – de amint az októberből már kezdett november lenni, a rendetlenség egyre nagyobb lett. Gwen mindenhová elkésett, mert semmit sem volt képes megtalálni. A szobalány is panaszkodott, hogy egyszerűen nem lehet a szobát kiseperni, vagy csak úgy, hogy olyan óvatosan lépked, mint tehén a jégen.

Hallotta, hogy megjött a lánya, és még mindig ezen a problémán törve a fejét elébe ment a nappaliba.

Látszott rajtuk, hogy örülnek egymásnak. Meglepő volt a hasonlóság is. Bryan valamikor nagyon jóképű férfi volt, de az évek múlásával kissé meghízott, és ez nem volt előnyére. Ha a múltjáról beszélt, Gwen sehogy sem tudta elképzelni, milyen is lehetett apja szerelmesen. Ami pedig Gwent illeti, úgy ő igazi bimbózó kis szépség volt, fekete szemű, finoman világos hajú. És úgy tudott kacagni, mint senki más: hangosan és csillingően, de sohasem idegesítően.

Gwen levetette magát egy díványra, miközben iskolás dolgait a földre dobta.  Amikor Bryan bejött, felült, és két lába lelógott a díványról. Apja felfigyelt a mozdulatra, és megjegyezte:

- Húzd le a szoknyát a térdeden vagy vesd le egészen.

- Apu, ne légy közönséges.

- Néha csak így tudom értésedre hozni, hogy mi illik és mi nem.

- Apu, kredit pluszt kaptam mértanból. Cuki, mi?

- Mi az, hogy kredit plusz?

- Kilencvenkét pont.

- Akkor miért nem mondják úgy, hogy kilencvenkét pont.

- Apu, vettél nekem is jegyet a Harvard meccsre?

- Mondtam, hogy igen.

Gwen bólintott, és mintha csak mellesleg tenné, megjegyezte:

-Dizzyt az apja elviszi a Harvard meccsre és a tengerész akadémia meccsre. A bácsikája meg a Dartmouth meccsre is. Cuki mi?

- Már megint „cuki." Tudod, mit válaszoltál a múltkor Parker doktornak, amikor megkérdezte, hogy mi a véleményed Cézárról? Azt válaszoltad, hogy szerinted Cézár – nagyon cuki! – Tehetetlenül felnevetett és folytatta a járkálást a szobában.- Egy nagy ember meghódítja a fél világot, s aztán úgy ezer év múlva jön egy kis iskolás fruska, és azt mondja, hogy Cézár cuki!

- Kétezer év múlva – jegyezte meg Gwen nyugodtan. – Apu, Mr. Campbell az új automobiljával viszi fel a családját a Harvard meccsre. Cu… Jó, mi?

Gwen mindig ilyen volt az első fél órában iskola vagy valamilyen buli után – olyan erős intenzitással élt a kinti világban, hogy amikor hazajött, úgy tűnt, mintha viharos időjárást hozott volna be cipőjén az otthoni lét nyugodtabb légkörébe. Ez még mindig az első félóra volt, így hát kijelentette:

- Apu, ha