"Vegetáriánus" és "húsevő" filológia

„Vegetáriánus” és „húsevő” filológia Mai előadásomban az ókori vegetarianizmus legújabbkori kutatástörténetével szeretnék foglalkozni. Egy értő hallgatóság számára természetesen nem kell megmagyarázni, hogy a vegetarianizmus nem modern jelenség, annak ellenére, hogy magát a „vegetarianizmus” kifejezést nemigen használták korábban a XIX. század közepénél, amikor az első vegetáriánus társaságok megalakultak Angliában. Mindazonáltal a társadalmi előítéletek az első pillanattól fogva mostanáig végigkísérték a vegetarianizmus történetét. Egy olyan területen, amelyről azt gondolnánk, elkerülheti az előítéletek veszélyét, nevezetesen a filológia és a klasszikus tudományok területén, sajnálatos módon néha csökönyösebb előítéletekbe ütközünk, mint bárhol másutt. Plutarchos és Porphyrios vegetáriánus meggyőződésének kiértékelésében olykor a legelképesztőbb jelzőket olvassuk amúgy jeles kritikusok tollából: Plutarchos vegetarianizmusát William HELMBOLD „ifjúkori hóbortnak” nevezte, Donald RUSSELL „fiatalkori különcségről” beszélt, Frederick BRENK a jelenséget a hippik lázadásához hasonlította. Ahogy Plutarchos esetében általánossá vált az a felfogás, hogy ahol csak említést tesz a vegetáriánus eszmékről, mindazokat a műveket vagy retorikai ujjgyakorlatoknak, öncélú szellemtornának kell tekintenünk, vagy bohó ifjúkora alkotásának, ugyanúgy Porphyrios szövegkritikájában is mindig azokon a pontokon keveredik gyanúba a filozófus, hogy nem hitelesen tolmácsolja forrásait, ahol vegetáriánus eszméket tulajdonít neves görög elődeinek. Célom a következőkben az lesz, hogy a legutóbbi időkig végigvezessem a vegetarianizmus kapcsán a filológiai kutatásban uralkodó előítéleteket. Ebben természetesen nemcsak azokat az eseteket fogom megvizsgálni, ahol az ókori vegetarianizmus megítélését egyértelműen a mai vegetáriánus törekvések iránti ellenszenv táplálja, hanem azokat is, ahol az értelmezők egyoldalúan a mai, egyébként nemes állatjogi és állatvédelmi törekvések eszmeiségének alátámasztására kívánják felhasználni az ókori vegetarianizmusról szóló forrásokat. Időszűke miatt nem bocsátkozom az egyes szerzők részletes bírálatába, azonban igyekszem minden esetben világossá tenni a személyes érintettséget, végül pedig néhány irányelvet ismertetek a felvetés szintjén, amely meggyőződésem szerint hozzájárulhat az ókori vegetarianizmus pozitív és negatív előítéletektől való megtisztításához a filológiai tanulmányokban. Az első és mindmáig egyetlen igazán komoly monográfiát az ókori vegetarianizmusról Johannes HAUSSLEITER készítette 1935-ben Der Vegetarismus in der Antike címmel. A Classical Philology egyik korabeli recenziójában azt olvassuk, hogy a szerzőnek alapos kutatói módszerével sikerült mentesítenie könyvét az alól a szűk érdeklődési kör alól, amit a címe sugall. A vegetarianizmus szó nyilvánvalóan nem hangzott túl bíztatóan a recenzió készítője számára. Haussleiter alapos kritikai munkát végzett. Az előszóban bevallja, hogy mint „nem-vegetáriánus” fogott bele az anyag feldolgozásába, amelyhez a korabeli vegetáriánus propaganda-lap, a Vegetarische Warte szerkesztője bocsátott rendelkezésére több, ókori vegetarianizmussal foglalkozó írást, melyek azonban csakhamar megbízhatatlannak bizonyultak. Így Haussleiter célja nem utolsó sorban az lett, hogy a vegetáriánus életformát szívügyüknek tekintő, művelt emberek számára a korábbinál megbízhatóbb képet nyújtson az ókori vegetarianizmusról. Könyvében a történeti szemlélet az uralkodó. A görög vegetarianizmus eredetét a Thrákiából származó orphizmusban jelöli meg, amelyből a pythagoreizmus is átvette a gyakorlatot. Komolyan foglalkozik a lélekvándorlás egyiptomi eredetének kérdésével is. Kerek fél évszázad telt el, mire az ókori vegetarianizmus második nagyobb áttekintése napvilágot látott 1985-ben az amerikai Daniel DOMBROWSKI tollából Vegetarianism: The Philosophy Behind the Ethical Diet címmel. A fél évszázad alatt döntő változások -1- következtek be. Az a mozgalom, amelyet ma állatjóléti vagy állatjogi mozgalomnak nevezünk, a hetvenes években indult útjára az Egyesült Államokban két nagy hatású filozófusnak köszönhetően, akik filozófiájukban eltérő érvelést követve ugyan, ám ugyanarra a következtetésre jutottak a vegetarianizmussal kapcsolatban, nevezetesen, hogy elvileg minden embernek erkölcsi kötelessége volna felhagyni a húsevéssel. Peter SINGER, az utilitariánus filozófia képviselője, Animal Liberation című, 1975-ben megjelent könyvében az érdekek egyenlő figyelembe vételének érvére hivatkozott. Eszerint nem lehet figyelmen kívül hagyni egyetlen olyan élőlény érdekét sem, amely képes örömöt és fájdalmat érezni, mivel minden érző lény érdekében az áll, hogy minél kevesebbet szenvedjen; ennek a figyelmen kívül hagyása pusztán azon az alapon, hogy nem emberi lényről van szó, a szpecieszizmus kategóriájába esik, amely semmivel sem jobb, mint a rasszizmus vagy a szexizmus, olyan diszkriminációk, melyeket ma már mindenki joggal kárhoztat. Tom REGAN, a másik filozófus, 1983-ban megjelent The Case for Animal Rights című művében bevezeti a magában rejlő érték fogalmát, mellyel minden olyan élőlény rendelkezik, amely egy számára fontos élet alanya. Minthogy ebbe az emlős állatok többsége beletartozik, ugyanazt a morális jogot kell tulajdonítanunk nekik, mint saját magunknak. Az állatok természetes életlehetőségeiktől való megfosztása ennek a jognak a megsértését jelenti. Az ókori vegetarianizmus tárgyalásában Dombrowski jelentős mértékben az említett két filozófustól nyeri ihletét. Könyvének előszavát Peter Singer írta. Megvallja ugyan, hogy Haussleiter műve felbecsülhetetlen segítséget nyújtott számára, azonban a német tudós tárgyilagos megközelítését nem tartja célravezetőnek. Mint mondja, fogalma sincs, hogy Haussleiter mivel táplálkozott – ami némi figyelmetlenségre vall, hiszen a tudós ezt leírja az előszóban –, azonban úgy érzi, Haussleiter nem tartotta többre a vegetarianizmust holmi antik régiségnél. Stílusosan az állatoknál maradva Dombrowski kifejti, hogy számára a vegetarianizmus nem kitömött dinosaurus, hanem a hamvaiból hosszú idő után feltámadó főnixmadár. Ezzel a feltámadással természetesen a vegetarianizmussal kapcsolatos filozófiai vita hetvenes évekbeli újjáéledésére céloz. Könyvében mindvégig tartja magát ahhoz az elvhez, hogy az egyes ókori vegetáriánus megfontolásokat összehasonlítja a modern szempontokkal, sőt adott esetben éles kritikával is illeti. Dombrowskitól egyetlen példát emelek ki, amelynek a tárgyalásához később többször is visszatért. Ez az úgynevezett „határesetek érve”. Porphyrios közli a De abstinentia-ban azt a vegetarianizmus melletti érvet, hogy a növények elfogyasztása azért nem jogtalanság, mert ezek nem érző élőlények; ami az emberek és az állatok különbségét illeti, ha az értelemnél húzzuk meg a jogosság határát, akkor meg kell állapítanunk, hogy sok olyan ember, aki csak az érzékelésnek él és az értelem halvány jelét sem mutatja, ugyanabba a kategóriába fog esni, mint az állatok. Dombrowski a gondolatban annak a modern állatjogi filozófiában gyakran előkerülő érvnek az előképét látja, mely szerint nem lehetséges olyan kritériumot találni, amelybe ha valamennyi ember beletartozik, szükségképpen ne tartozna bele legalább valamennyi állat is. A határesetek között olyan emberi lényeket szoktak említeni, akiknek az értelme vagy még nem fejlődött ki, mint a csecsemők és a gyermekek, vagy pedig súlyos sérülést szenvedett, mint az értelmi fogyatékosok vagy a kómás betegek. Az érvelés alapján ezeket az emberi lényeket ugyanolyan joggal megölhetnénk és megehetnénk. Singer és Regan vegetarianizmusra vonatkozó erkölcsi követelménye alapján Dombrowski kritikát fejt ki Plutarchosszal és Porphyriosszal szemben, amiért az előbbi engedményt tesz a húsfogyasztással kapcsolatban azon az alapon, hogy a szokás nagy úr; az utóbbi pedig egyenesen csak a legmagasabb célra törekvő filozófusoknak írja elő kötelezően a vegetarianizmust, belátva, hogy a hús nehezen nélkülözhető az atléta, a hadvezér vagy az államférfi számára. -2- Plutarchos valójában a társadalmi etikett szabályait is figyelembe vette akkor, amikor a fenti kompromisszumra hajlott. Mint egy helyen elmondja, nehéz mindig visszautasítani a húst anélkül, hogy ne sértenénk meg vendéglátónkat. Érdekes, hogy Richard SORABJI Animal Minds & Human Morals című, 1993-ban megjelent könyvében, amellyel különösen nagy elismerést vívott ki, bevallja, hogy az állatokkal kapcsolatos ókori szövegek hatására, amelyeket könyvében tárgyal, változtatott étkezési szokásain, és amikor maga választhatja meg, nem fogyaszt húst, azonban vendéglátójától minden felajánlott ételt elfogad. Sorabjinak ez az erkölcsi döntése hűen tükrözi azt a meggyőződését, mely szerint a vegetarianizmussal kapcsolatos filozófiai érvek, amelyeket Peter Singer és Tom Regan felállított, túlságosan egyoldalúak ahhoz, hogy képesek legyenek az állatokkal szembeni bánásmódunk összetett problémáját megoldani. Mindamellett nem kérdés számára, hogy az állatokkal sokkal jobban kellene bánnunk, mint ahogyan tesszük. Könyvének alaptétele szerint az állatokkal kapcsolatos megítélésünk akkor szenvedte el a döntő krízist, amikor Aristotelés megvonta az állatoktól az értelmet, ami elég meglepő következtetés egy Aristotelés-kutató részéről. Mindenesetre Sorabji úgy gondolja, hogy a sztoikusok ezt a tényt, amelyet Aristotelés csak megállapított, morális rangra emelték, hogy igazolhassák vele antropocentrikus teleológiájukat. Az a képtelen következtetés adódott: mivel az állatok nem képesek szintaxisra, ezért megehetjük őket. A nyugati kereszténység ezt a nézetet örökölte nem kis mértékben Augustinus közvetítésével. Fontos megemlíteni, hogy Porphyrios De abstinentia-jának kitűnő új angol fordítását és magyarázatát, amely Thomas Taylor régen elavult fordítását volt hivatva felváltani, Sorabji megbízásából készítette Gillian CLARK, aki egyébként a korai egyházi kereszténység neves kutatója. Gillian Clark annak a Stephen CLARK-nak a felesége, akit kezdettől fogva az állatjogi mozgalom egyik emblematikus alakjaként tartanak számon, és aki keresztény meggyőződése ellenére az állatokkal szembeni kíméletes bánásmódot és a vegetarianizmust hirdeti. Stephen Clark és olyan kollégái, mint Andrew LINZEY, valamennyien a Keresztény Vegetáriánus Társaság tagjai, sokat tesznek azért, hogy igényes, tudományos kiadványaikkal változtassanak a kereszténység évezredes, állatokkal szembeni kedvezőtlen hozzáállásán. Az állatok ügyét védelmező ókorkutatók sorában említést kell még tennem az amerikai Stephen NEWMYER munkásságáról. Newmyer, akinek Animals, Rights and Reason in Plutarch and Modern Ethics címmel 2006-ben jelent meg kötete Plutarchos állatpszichológiai írásairól, Sorabji könyvében hiányolja Plutarchos egyéni szerepének kellő hangsúlyozását az állatokkal kapcsolatos vitában. Egyedülállónak tartja Plutarchost abban a tekintetben, hogy a modern állatjogi vita néhány jellemző pontjának előzményét kizárólag ennél a szerzőnél találjuk meg az ókorban. Ezek közül az egyik az állatok értelmessége, amely mellett Plutarchos érvelt, előrevetítve a kognitív etológia néhány mai eredményét, melyek az olyan főemlősök rendkívül fejlett értelmi képességeire mutatnak, mint Koko, a gorilla, Washoe, a csimpánz vagy Kanzi, a bonobó. Ezek az állatok a nyelvhasználat magas fokú elsajátításának bizonyítékát nyújtják, ami az embert és az állatokat elválasztó határok módosítását teszi szükségessé. Bárhol húzzuk meg a határokat, az érzelmeknél, az eszközhasználatnál vagy eszközkészítésnél, az olyan emberinek tartott erényeknél, mint a filantrópia, az állatok egy része mindig képes lesz ezeknek valamilyen jelét tanúsítani. Plutarchos a sztoikusokkal szembeni polémiájában rávilágított ezekre a tényekre, ahogy megfogalmazta már Peter Singer és Tom Regan filozófiai érvét is a vegetarianizmus mellett. Az állatok szenvedését olyan megrendítő képekben festette le, amelyek a modern nagyüzemi állattartás és húsipar kegyetlenségeit juttatják eszünkbe: a vemhes koca emlőjén ugrálnak, hogy a híres római ínyencséget, a sumen-t nyerjék belőle; bevarrják a szárnyasok szemeit vagy sötétben tartják őket, hogy húsuk vagy májuk minél nagyobbra hízzon. Az állat természetes életlehetőségeitől való megfosztásának gondolata is megfogalmazódik, amikor -3- Plutarchos azt mondja, az állatokat egy kevés hús reményében megfosztjuk a napvilágtól, a nekik szánt életidőtől, amelyet kitölteni rendeltettek. Newmyer Plutarchos tárgyalása során, ahogy várni lehet, meglehetősen ellenséges érzületet tanúsít a sztoikusokkal szemben, miközben Plutarchos gondolkodását némileg idealizálja. A fent tárgyalt szerzők némelyikére jellemző túlzásokat azonban távolról sem kerülték el azok a kutatók sem, akik a modern vegetarianizmusról alkotott negatív előítéleteik alapján olykor még arra is ragadtatják magukat, hogy kirohanást intézzenek a vegetarianizmus bizonyos ókori képviselői ellen. Ezzel a céljuk nyilvánvalóan a modern vegetarianizmus hiteltelenítése. A legszélsőségesebb példát Catherine OSBORNE Dumb Animals & Dead Philosophers című, 2007-ben megjelent könyvének záró fejezetében találjuk, ahol a szerző Porphyrios vegetarianizmusát vizsgálja meg. Osborne arra a következtetésre jut, hogy ellentétben azzal, amit Porphyrios állított az általa javasolt vegetarianizmussal kapcsolatban, nevezetesen hogy ez a mértékletesség, az igazságosság és a jámborság erényét valósítja meg, a valóság az, hogy a vegetarianizmus mind az ókorban, mind ma a fényűzés jele, társadalmi igazságtalanságon alapul és nagyfokú álszentség lengi körül. Nem rejthetem véka alá, hogy bizonyos igazságot érzek abban, amit Osborne mond. Azonban a téma tálalása és előadása világossá teszi, hogy a következtetések mögött személyes ellenérzés, ha nem rosszindulat munkálkodik. A vegetarianizmus csakugyan a jóléti társadalmakban kialakuló jelenségnek tűnik – ahogy Osborne állítja –, azonban nem azonos a „finnyás válogatással” (picky eating), és Porphyrios, aki aszketikus eszményt tűzött ki maga elé, aligha kívánta húsos étrendjét szarvasgombára, articsókára vagy egzotikus fűszerekre cserélni. Ezért Porphyriosról kevéssé állítható az, ami láthatóan Osborne szemét csípi a mai szupermarketvegetáriánusokkal kapcsolatban, nevezetesen hogy a növényi étrend melletti döntésüket az a jóléti társadalmakra jellemző többlet-termelés biztosítja, amelyet a világ szegényebbik felének és a természeti környezetnek a kizsákmányolása tesz lehetővé. Az állatok megevésétől tartózkodó vegetáriánusból így válik az embertársainak húsán élő kannibál. Az érv nem ismeretlen, hiszen efféle szofizmusokhoz már az ókoriak is folyamodtak: Pythagoras nem akarhatta lebeszélni az embereket a kannibalizmusról, hiszen azzal, hogy megtiltotta az állatok megevését, valójában éppen a kannibalizmust segítette elő. Osborne motivációja, amely valójában a modern állatjogi mozgalom és a vegetarianizmus lejáratása, ott válik világossá, amikor azután, hogy Peter Singer harminc évvel korábban rámutatott a hamburger-ipar katasztrofális következményeire, melyet az von maga után, hogy a marhák tenyésztése érdekében kivágják az esőerdőket, Osborne ugyanezt az érvet visszafordítja a vegburgerekre, amelyek steril csomagolásukban kegyetlenségtől mentes táplálékot ígérnek, azonban egy globálisan kizsákmányoló és embertelen rendszerből nyerik eredetüket. Különös, hogy ugyanennek az ellenáramlatnak a hatását vélem felfedezni egy nemrég doktorált, fiatal tudós, Michael BEER munkáiban, akinek disszertációja az antik étkezési szokásokról és tabukról Taste or Taboo címmel jelent meg 2010-ben. Plutarchos vegetarianizmusát a szerző külön cikkben is tárgyalja. Két pontot emelek ki. Az első egy cinikus állítás, mely szerint Plutarchos nyitott kapukat döngetett, amikor az állatok és az emberek egyenlő bánásmódjáért küzdött. Ugyanis az ókori világban a rabszolgákat, nyomorékokat, kitaszítottakat, nem kívánt gyerekeket sokszor kevesebb számba vették, mint bizonyos állatokat. A másik megállapítás Plutarchos De esu carnium-jának egyik kulcsszövegére vonatkozik, amelyben arra buzdítja hallgatóját, hogy ha természetesnek tartja a húsevést, akkor eredjen zsákmánya nyomába, ragadja meg karmával és tépje szét állkapcsával úgy, hogy az még életben van, ahogy a ragadozók teszik. Beer megjegyzi, hogy ezt éppen Plutarchos nem kívánhatja, akinek az állatok jóléte olyan nagyon a szívén fekszik. -4- Dehát mivel állunk itt szemben? Vajon a filológia megtartotta-e még eredeti, az elfogulatlan megismerést szolgáló szerepét? Ha a filológia csakugyan válságba jutott, akkor nem hiszem, hogy sokat segít a helyzeten, ha ki-ki a maga személyes indulatait, meggyőződéseit, rögeszméit olvassa bele az ókori szövegekbe. A genetikai kísérletek során a tudósok mindent megtesznek azért, hogy a saját DNS-ükkel be ne szennyezzék a vizsgálni kívánt anyagot, hiszen akkor talán fel sem ismerik, de önmagukat kezdik magyarázni, értelmezni a vizsgált tárgy helyett. Az etológusok az antropomorfizálást tartják a legsúlyosabb hibának, szintén azért, mert amikor az állati viselkedés megismerése a cél, akkor nem szivároghat be ennek értelmezésébe semmi jellemzően emberi. A magam részéről nem értem, hogy a filológia miért képezne kivételt egy hasonló követelmény alól. Az ókori szövegek kutatásának izgalma éppen abban rejlik, hogy a sajátunkétól mennyire különböző, más szemléleteket, megközelítéseket ismerhetünk meg, hiszen ez nyitja fel és tágítja perspektívánkat. Méltatlan dolog volna a forrásokat eszközül, sőt fegyverül felhasználni a saját kialakult meggyőződésünk alátámasztására, legyen ez a meggyőződés „vegetáriánus” vagy „húsevő”. Az ókornak ez a mássága, amelyről beszélek, teszi érdekessé a vegetarianizmus kutatását is. Ezért elég különös, hogy gyakran éppen azok a szempontok maradnak ki az ókori vegetarianizmus tárgyalásából, amelyek ezt a vegetarianizmust jellemzően ókorivá és göröggé teszik. A felvetés szintjén említek néhány ilyen szempontot. Az ókori görögség a civilizáció és a törvényesség alapját a földművelésben látta, minthogy ez segítette hozzá az embereket ahhoz, hogy vadállatok módjára többé ne kelljen felfalniuk egymást. Hésiodos nyilván nem véletlenül mondja éppen az Erga-ban, hogy Zeus „míg a halaknak, az erdő vadjainak s madaraknak / hagyta, hogy egymást falják, hisz nem uralja jog őket, / addig az embernek jogot ád”1. Ezért nevezi Platón is a gabonát a legszebb és legjobb tápláléknak. 2 Az ember állatokhoz fűződő viszonya alapvetően megváltozik a földműveléssel: a vadállatok továbbra is fenyegető veszélyt jelentenek, ezért jogos megölni őket, a szelíd háziállatok azonban, amelyek együttműködnek az emberrel a törvényes, földművelő élet fenntartásában, a házgazdaság részévé válnak, akár társsá is, mint az igavonó ökör esetében, amely az ember földművestársa. Az ideális földművelő életformának megfelelően a fő ételfogás megjelölése a σῖτος, a gabona; minden, ami ezt kiegészíti, az ὄψον, amelyet gyakran a hús képez. Azonban az ὄψον fogalma hamar azonos értékűvé válik az ínyencséggel, legyen az hal vagy hús. Sókratés legelső államának, az úgynevezett „disznók államának” megalapításában ezt az ὄψον-t kívánná megtakarítani a puszta szükségletek kielégítésének nevében, azonban méltatlankodást vált ki.3 Így tehát a hús, ellentétben az eszkimók gyakorlatával, amelyre Osborne hivatkozik, a görög felfogás számára ritkán szükséglet, inkább fényűző élvezet. Az ember és a háziállatok viszonya a házgazdaságban bizonyos fokig hasonló a gazda és a rabszolga viszonyához, ami azért is érdekes, mert Aristotelés gyakran együtt tárgyalja a kettővel kapcsolatban felmerülő jogi problémákat. Végül szintén ennek a viszonynak a kapcsán említem meg, hogy Plutarchos állatokkal szemben kialakított gyengéd hozzáállásának a kulcsát is az uralkodó ész (λόγος) és a fejüket önként igába hajtó érzelmek (πάϑος) viszonyában találtam meg. Ennek a kifejtése azonban egy következő előadás témájába tartozik. Hés., Erga 277-279. Pl., Menex. 7, 238a. 3 Pl., Resp. II, 12-13, 372b-e. 1 2 -5-